Albert virágok közt él......

Élmény,-és eseménydús nap Alberttel...

Meglepetésként érkeztem pénteken 6 óra fele. Miután meglátott, olyan lendülettel, örömmel és szeretettel ugrott fel, és ölelt át, hogy majdnem elsírtam magam! Az érzés kölcsönös volt, hiszen megint rég nem találkoztunk, és hiányzott már nagyon!
Anya füvet nyírt a kertben, ezt le kellett ellenőrizni, és korrigálni a hibákat:)))
Hamar egy alkalmi padot is épített, fát "metszett", pótolta a hiányzó fűmagot. Cikázott fel-alá, alig győztem követni, még szemmel is. Semmihez nem kellett segítség. "Majd megoldom", hárított el, és tényleg.....Ide szaladt, oda futott, és már meg is volt a megoldás!:))

   

Anya programja úgy kívánta, hogy együtt aludjunk. Már nem kérdés, hogy hol, hiszen a nálam alvás megbukott. Így is nehezen tudott elaludni, mert hiányzott az anya. Megbeszéltük, hogy megértem az érzést, de ennek ellenére, a mese és a beszélgetés után, csak el kéne aludni, hiszen másnap "jutalom" napunk lesz, és álmosan nem fogja jól érezni magát.
Nagy nehezen elaludt, de nagyon hamar fel is ébredt, és a gondolat, hogy programunk van, pillanat alatt kikergette az ágyból. Még a házikója építésével kellett foglalkoznia indulásig, így egy perc ideje nem volt.

Persze a ház is az ő kreatív tervei lapján készült,  le is nyűgözött vele. A fűnyíró doboza volt az ötletadó, aztán készült ablak, ajtó, tető, padlás, eresz, macskabejáró, zsalugáter, függöny (majdnem) terasztető...és folyamatos ragasztás, vágás, sürgés-forgás után, úgy tűnt, hogy elkészült...
Az időjárás kétesélyes volt, de mégis a szabadtéri program mellett döntöttünk és irány a Margitsziget!
Vele, különösebb készülődés nem kell, mert nem az a gyerek, aki végig eszik-iszik egy ilyen ígéretes napot:))
Így mindössze egy esernyőt vetünk magunkhoz, és már indultunk is, valami minimális reggeli után. A perec evést már megbeszéltük, így tudtam, hogy éhen nem hal addig, így nem is próbáltam tovább rábeszélni, hogy egyen többet.
Kialvatlansága miatt, tempója még gyorsabb volt mint általában. A romoknál, úgy ugrott egyik kőről a másikra, úgy tűnt el időnként a labirintusban, hogy trappoltam utána folyamatosan, hogy el ne hagyjam valahol:)))

Közben pár konfliktusunk is adódott, mivel aggodalmam több tilalmat állított, mint ő szerette volna!:)
Némi vita (nem hiszti!!), egyeztetés, megbeszélés után, mindig megbékélve folytattuk. A viták alapjai olyan dolgok voltak, amit az én idegrendszerem nem igen bírt volna ki!:))) A hídra, alulról szeretett volna felmenni, le viszont, egy résen átpaszírozódva:)) A legmagasabb , legsimább falakat akarta megmászni, amit én már nem érek el, így az esetleges segítséget sem tudom megígérni.

A labirintus másik oldalán akart leugrani, amit én csak hosszas körben járás után tudtam volna követni... Ilyen kis afférjaink voltak, de rá jellemzően, meggyőzhető volt, és visszafordítható.

Aztán irány az állatkert. Ott már ráfért a pihenés, az evés-ivás. Megvettük a perecet, ittunk a kútból, és néztük a gólyákat a padról.

Jött a lovaglás, ami neki nem teljesen új dolog, de élvezte.

Eddigre kezdett el borulni az ég, és megbeszéltük, hogy inkább hazaindulunk. Mire a buszhoz értünk, és minden érdekes dolognál megálltunk, már rendesen fekete volt az ég, és hamarosan dörgés, villámlás közepette, el is eredt az eső. Nem esett kétségbe, hiszen "nem vagyunk cukorból", így beálltunk a buszmegállóba, ahol esélyünk nem volt, hogy fel is férjünk majd. Még egy kis fára mászás, aztán a felhőszakadássá fajult vihar elől, mégis felkerültünk a buszra, bár ellenkező irányba...de úgy is körforgalomban jár a busz. Végre Árpád híd metróállomás!!!!!

Egy megállót sikerült menni, mikor határozottan közölte, hogy szálljunk le, mert büdös van. Próbáltam volna ellenkezni, de beleszippantva a levegőbe, valóban, valami égett szag csapott meg. Miután nem kizárt, hogy a metró 40 éves szerelvényei, olykor produkálnak ilyesmit, szót fogadtam, és lepattantunk róla. De a felszínen, semmi olyan lehetőséget nem találtam, amivel továbbmehetnénk. Szerencsére, az eső már elállta, de a párás levegő, szintén próbára tett minket. Nem ragozom. Több átszállással, többször visszatérve a már bejárt helyekre, egyszer csak hazaértünk.
A meglehetősen sok vita után, végül mégis abban maradtunk, hogy nagyon szeretjük egymást, jól éreztük magunkat, és várjuk a következő alkalmat!!!!:)))
Javaslatom, hogy pihenjünk egyet, dugába dőlt, így újabb házépítés, festési munkák, majd az elfogyott ragasztót pótolandó, újabb hatalmas séta ,és beszereztük azt is.. Én már a lábamon alig álltam, de ő új lendületet vett (pontosabban, folytatta!), és új kihívásokat keresett....persze talált is!:)))

Mire anya megérkezett, már lassult a tempó, és nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy nem értek a mese végére az elalvásig!:))))

Csókolom, szia, jó napot....

Délelőtt, a meggymagozás közben, valahogy eszembe jutott egy jelenet a múltból, aztán szokás szerint, beindultak az agysejtjeim, gondolom tiltakozásul a monoton munka ellen:))) .  Jó messzire elkeveredtem.
Több szálon szaladgáló gondolataimat, megpróbálom összeszedni, ha nem megy, hagyom őket szanaszét!:))      (" Pofa be" c. film...)


Szerintem én igyekszem betartani a szabályokat, szinte minden helyzetben.Tisztelem a nálam idősebbeket, vagy bölcsebbeket.Tisztelem azokat, akiktől bármit tanulhatok az életről...Tisztelem, akik tanítanak, rendet tartanak, életeket mentenek. És tisztelem a szabályokat....már ami számomra is elfogadható , érthető! Mások szerint, ez megfelelési kényszer. Több éves beszélgetés a szakemberrel azt eredményezte, hogy pár dologban elismertem, hogy kényszeres, de sokhoz ragaszkodom. Ilyen pl. a köszönés.  Manapság, amikor kicsi gyerek azt mondja, hogy "jó napot", a hideg ráz! Nem azért, mert a koromat szeretném, ha tisztelné, hanem egyszerűen nem illik a szájába! Semmi alantast nem találok a "csókolomban". Amikor férjhez mentem, ott laktunk, ahol a nagymamámék régen, és ahol töltöttem a gyerekkoromat. A szomszéd néniket, bácsikat, pelenkás korom óta ismertem, tiszteltem.
Mikor férjem meghallotta, hogy "Csókolomot" köszönök, az akkor jó középkorú férfinak, nem értette. Megmagyaráztam! És azt is, hogy "Laci bácsi, Erzsike néni" a szívemben ott vannak, mint 1 éves koromban, a tisztelet lett nagyobb, ahogy kinyílt az értelmem, és nem vagyok hajlandó, a számomra távolságtartónak tűnő "jó napot"-ra cserélni a köszöntésüket! Most se tenném másként, és örülök, hogy gyerekeim is hasonló módon viselkednek!

Fontosnak tartom most is, hogy ha megyek a rám bízott kisgyerekkel, és találkozunk a lépcsőházban valakivel, akkor igenis figyelmeztetem a köszönésre, persze előbb példát mutatok! Amikor már olyan kort érnek el, hogy alkalmas, akkor csak egyszerűen, a felnőtteknek szóló "szia" után, egy szót mondok "csókolom". Nem kezdek prédikálni, hogy ezt így kell, vagy így szeretném, vagy ezentúl így köszönj...csak annyit mondok, ami szerintem helyes :"csókolom"!

Tudom, hogy nagyon sokan nem értenek ebben egyet velem, de nem is igen szándékozom vitatkozni. Tiszteletben tartom mások hozzáállását, és ha olyan babám lenne (eddig nem volt) akinek szülei nem így kívánnák, akkor alkalmazkodnék, és nem forszíroznám a gyereknél.

Amikor Szilvi iskolába került, még masszívan ellenállt ennek a dolognak. Nála a figyelemfelkeltés módjait már ecseteltem. Néha felvettem a kesztyűt, de amikor olyan volt a helyzet kitartottam az elvárásom mellett!
Az ő időnkénti lázadásai ellenére is, büszkén hallottam lakótársaim, vagy a környéken élők szájából, hogy milyen illedelmes gyerekek, hogy mindig köszönnek, hogy tisztelettel beszélnek!

Az iskolában a kezdeteknél a tanítók és én is eltekintettünk ettől a formaságtól, de amint megszokta a helyzetet, kezdtem figyelmeztetni megint. Sajnos, tényleg, sokszor direkt ellenszegülésből, "Szia Maya néni"-vel köszönt el! Ez olyan volt nála, mint mikor szándékosan anyának szólított, főleg társaságban, közösségben. Ezt is arra használta, hogy figyelmet kapjon...

Aztán ott a "kérem", "köszönöm"," légyszíves", "egészségedre", "jó étvágyat",
" köszönöm az ebédet" és sorolhatnám!  És kitartok amellett is,. hogy ez nem megfelelési kényszer nálam, hanem egyszerűen, hétköznapi szavak, amit én is akkor sajátítottam el, minden nehézség nélkül, mikor engem neveltek a szüleim.

Bazsi jól halad!!!:))

Ugyan úgy, ahogy az evésnél használom az evőeszközt, a szalvétát.  A zsíros kenyeret is, úgy eszem, társaságban, vagy egyedül, mintha rántott húst ennék. Persze, semmi túlzás, nem éttermi elvárások szerint, nyakkendősen, csak az alap dolgokhoz ragaszkodom!
Manapság gyakran találkozom ezek ellenkezőjével, de semmi új módszert nem fogadok be, ami jó érzésemmel ellenkezik.
Ilyen pl., amikor a kisgyerek, szaladgálva eszik, összeken mindent maga körül. Persze a megfelelő korban éri el azt, ahogy én szeretném, de vallom, hogy kezdetektől tanítani kell, míg egyszer csak természetessé válik, mint nálam.

Szerintem egy gyerek sem került pszichológushoz, mert megkérték, hogy az asztal fölött egyen, ne a ruhájába törölje a száját, és ne játsszon az étellel.

Ja! Az étel, főleg a kenyér tisztelete! Ezt is igyekszem tovább adni! A kenyérnél például, elmesélem, hogy milyen hosszú utat jár be, míg a tányérunkra kerül. Hogy tiszteljük az embereket, akik annyit dolgoznak érte.

Ez szörnyű???? Szerintem nem!

Attól viszont eltekintek, sőt az ellenkezőjét alkalmazom, hogy evés közben nem beszélünk. Persze teleszájjal nem! De nagyon sok dolog, az étkezőasztalnál kerül felszínre, jókat lehet beszélgetni közben. Ilyenkor szoktam a gyerekkoromról mesélni, amit minden gyerek szeret!:))) Szerintem érdekes nekik, hogy én sem voltam mindig ilyen bölcs, én is vétettem hibákat!  Elképzelik, hogy én is játszottam, és mit és hogyan....
Ezt tényleg mindenki szívesen hallgatja! Akkor olyan, mintha egy csapat lennénk valahogy, azonos gondolatokkal, történésekkel, akár "rosszaságokkal"....egyenrangúan és összetartozva!
Gyakran kérik, hogy egy már ismert történetet szeretnének ismét hallani..Ez nekem is jó érzés!

Nálam így ettek....

Mindig ülve eszünk...

És elfogyott a meggy!:)))