Bazsiból Balázs

Hajas babából, nagyfiús séró!

Még nagyon bazsis.))

Apának is ilyen a haja...

Megmutatom!

A kép minősége,  nem homályosítja el a szépségünket:))))

Még egy kis bizonyíték, hogy nem kisbaba!!!:))

Beszéljünk komolyan, férfi a férfival!

Haladni kell a technikával, és ebbe bele kell mélyedni!:)

Alberttel az este

Egy este volt betervezve, amikor is ott nem alszom, de a vacsora, fürdés, mese, alvás, az a mienk!
Úgy tűnik, elfogadta, hogy bizonyos kompromisszumok mellett, már nem nyögdécsel, és vágyakozik hangosan anya után, hanem megértette, és úgy telik az este, ahogy a mi megbeszélésünk, közös döntéseink szerint tervezzük.
Kicsi játék idő fér már csak bele, hiszen iskolás. Fáradtabb, és még inkább be kell tartani az esti menetrendet, ami neki nem okoz problémát, hiszen máskor is úgy szokta!.
Persze a játék, Maszat kutyás volt, amit csak mi tudunk játszani. Én már kicsit bugyutának találom, próbálom megfejteni, hogy miért ragaszkodik ehhez, miközben játszom a gazdit, aki okos kutyusát, jutalomfalattal díjazza, ha jól végzi a feladatát. Azért egy kis bábszínház is becsúszott, és egy állatorvosi játék is, ahol én voltam a jóságos doktornéni.
Ezt azzal hálálta meg, hogy minden vita, alkudozás nélkül, tette a napi esti dolgait. Megegyeztünk a két mesében, aztán az anya ágyában alvásba, és valóban, már apró sóhajok nélkül, el is aludt.
Másnap anya beteg lett, így a program változott, de hazafelé, mindenkinek elmesélte, amilt mondtam. Anya, amikor felhívott, olyan volt a hangja, mintha sírna, annyira nem érezte jól magát. Első útja fel is vezetett hozzá, majd halkan becsukva az ajtót, hagyta, hogy kialudja lázas állapotát.
Papi szeszélyeit, kis fintorral, de teljesítette, és rajzolással, papírbábok készítésével foglalkoztunk, míg anya le nem váltott.
Jól esik, hogy minden alkalommal marasztal, és értésemre adja, hogy jó volt velem!
Néha nehezteli, hogy miért megyek Kiskőrösre, de miután megbeszéljük, hogy mi minden vár ott rám, és bármikor kell, jövök...megnyugszik. Mesélek Bogiról, Friciről neki, és nagyon élvezi a kis történeteket. Némelyiket többszőr elmesélem, kicsit minidig színesítve rajta:))
Próbálok nem beszélgetni szokványos kérdésekkel nyaggatva. "Mi volt az iskolában?", "mit tanultatok?" "Hogy viselkedtél?", " Mi volt az ebéd-uzsonna?", hiszen mára, már erre is rájöttem, hogy ha fontos mondanivalója van, úgyis elmondja, különben pedig közömbös válaszaival jelzi, hogy nem szeretne erről beszélgetni! Igaza is van...csak erre is későn jöttem rá! Kötelességemnek éreztem mindig, hogy minden részletről tudjak, mindennap megnézzem amit dolgoztak, dicsérjem, vagy épp kritizáljam a napi munkát.
Milyen ostoba dolog. Ki a fene akar pl. minden nap arról beszélgetni este, hogy hogy végezte a munkáját? Ha van valami érdekes, elmondjuk, de egyébként nincs mit beszélni róla feleslegesen!
Jó pap.....
Készül a szobája, amit nagy odafigyeléssel követ, minden munkával kapcsolatosan van kérdése, aztán a tudást továbbadja nekem is!:)))

Még mindig tanulok!

Már többször írtam, hogy visszatekintve, és egy csomó tapasztalattal gazdagodva, sok dologról megváltozott a véleményem, a hozzáállásom.
Most is sikerült rácsodálkoznom egyre. A név mindegy, az eset az érdekes számomra.
Elsős kisfiú. Tanítónéni elmondja, hogy a gyerek nem viselkedett "rendesen", nem akart dolgozni, nem figyelt, szétdobált dolgait....Nagyjából, meg lehet magyarázni az okot, de valahogy mégis, jobb belátásra kell bírni a kicsit.
Én többször átéltem hasonlót, a saját és a vietnámi gyerekekkel is. Úgy próbáltam megoldani, hogy órákig beszéltem, hogy meggyőzzem a gyereket, hogy szót kell fogadni, és oda kell figyelni, és nagyon szomorú vagyok (legtöbbszőr sírással alá is támasztottam, persze nem hamis, hanem igazi ).
Miközben este átgondoltam a dolgokat, mindig eszembe jutott, hogy apukám is "prédikálós" volt, de néha lecseréltem volna egy fülesre, annyira féltem tőle, és olyan rossz érzés volt, hogy nem hoztam a várt sikert, hogy szégyenkeztek miattam, és nem tudok rendesen viselkedni...
Éreztem, hogy nem jó a módszerem, de nem tudtam, hogy másképp hogy próbáljam jobb belátásra bírni a gyereket. Soroltam, hogy a többi gyerek sem tud tanulni tőle, a tanítónéni nem tud foglalkozni az anyaggal, nem lesznek barátai,ha mindig probléma van vele..és Isten tudja, mit elő nem szedtem,!Aztán este átgondolva ,megbántam..legközelebb másképp teszem.!....hát, más szavakkal talán, de a lényeg maradt!
Most, visszafogott lélegzettel ültem be a kocsiba, szinte szorongtam, hogy most mi fog történni???

A rövid hazaúton, anya megértően tudomásul vette, hogy rossz napja volt. Nem faggatta, hogy mitől, nem firtatta, hogy hogyan történt...hanem közölte, hogy van ilyen, a felnőttekkel is, de valahogy kordában kell tartani, ha rossz napja van, ám időnként belefér, és elfogadható,csak nem lehet sűrűn.A gyerek tökéletesen megértette. Nem kellett se bocsánat kérés, se ígérgetés, fogadkozás. Az egyszerű kérdésre, hogy "jó?", egyszerű válasz volt "igen!"...és éreztem, hogy a kicsi fejében helyén vannak a dolgok. több szó nem esett, és biztos vagyok, hogy reggel sem azzal lett elengedve, hogy ma biztos, hogy jó legyen...
Most, ennyi év után döbbentem rá, hogy hogyan kellett volna kezelnem a dolgokat nekem is!

Egy jó tanácsot én is tudtam adni, szerencsére, vagyunk olyan viszonyban. Mondtam, hogy nekem egy bajom van, amire szintén lassan jöttem rá. Hogy ne a gyerek feje felett beszélje meg a tanítónéni, az anyukával az esetet.Anyuka azt gondolta, hogy jó, ha a gyerek is hallja......aztán megbeszéltük, hogy a gyerek egész nap hallotta, aztán anya is rátért egy kicsit.... de az, hogy a feje felett "csatáznak" a felnőttek, azt tapasztalatból tudom, hogy milyen nyomot hagy..

Sokat gondoltam az esetre, még este is, beleéltem magam mindenki szerepébe, de beláttam, hogy valahogy így kellett volna nekem is!