Kiakadtam 2.

Nagyon örülök, hogy ennyi embert nem hagy hidegen a dolog! Hátha egyszer megtaláljuk a megoldást, legalább a saját gyerekeinkkel szemben!

A téma, még mindig a fejemben forog, és gondolkodom, hogy hol vannak azok a pontok, ahol elromlott a szerkezet.
Amikor én gyerek voltam, és kamasz...az régen volt! Állítólag, nem voltam szabad! Nem éreztem, de felnőtt fejjel tudom, hogy a hatása pozitív volt!!! Becsületes,erkölcsös, szorgalmas, illem tudó, tiszta lelkű felnőtt lettem.

Az én gyerekeim 77-78-as születésűek. Még akkor is benne voltunk a keretekkel való nevelés időszakában, bár már elmozdultunk szerencsére a vasfegyelemtől, de még maradtak korlátok, amiket ők és a korosztályuk is próbált már döntögetni, de még kevesebb eséllyel.

Amikor az én gyerekeim lettek kamaszok, akkor kezdődött (vagy lehet, hogy én akkor szembesültem vele), a lazulás.
Nem vagyok szent! Én is cigiztem (sajnos, most is!), de az iskola környékén, vagy felnőtt jelenlétében, lenyeltem volna a csikket, mint hogy meglássanak. És nem a veréstől féltem, hanem az ítélkezéstől. Hogy az értékem csökken annak a szemében, aki negatív oldalról lát. Nevezhetjük akár hazugságnak, képmutatásnak...de én nem bánom, egyik jelzőt sem!
A mi gyerekeink, már nem dugdosták a cigit, már visszabeszéltek a tanároknak, már csoportosultak a téren, már előkerült a bor, és hallomásból tudom, hogy a drog szele is ott lebegett.
Már akkor sem volt sok eszköz, amivel kezelhető lett volna a dolog. Már nem volt akkora tekintélye a tanárnak, a felnőtteknek...sőt, a szülőknek sem! Mert igen, szerintem kell a tekintély!!! Nem olyan mértékben, mint hajdanán, de kell, hogy valakitől, vagy valamitől tartsunk, ami megfékez!
Bősz anyaként, és gyerekbarátként, berohantam a rendőrségre, hogy néha nézzenek esténként körül a környéken, hiszen egy lakótelepnyi gyerek van veszélyben! Kértem, hogy alkalmanként, csak egy-egy járőr sétáljon arra...ha a gyerekek fele megszeppen és hazamegy, már jól jártunk!
Nem értették mit akarok!
Hiába minden szülői felügyelet, eljön az idő, amikor már nem viheti le az ember homokozni a gyereket. Valamennyire lehet követni, hogy milyen társaságban tölti az idejét, de befolyásolni nem nagyon. Lehet korlátozni az időt, amire otthon kell lenni. Jó esetben be is tartják...de ez, még mindig kevés!
Itt szoktak előjönni " a család, és a szülő", mint minta!!! Ettől hidegrázást kapok! Nem is térek ki rá, hiszen mindenki talál a környezetében is tisztességes, szorgos, becsületes családokat, akiknek elbotlott a gyereke!
Aztán az iskola! Soha nem szidtam az iskolát (ok nélkül), mert izgága gyerekemet fegyelmezték!
Hiszen az a szerepük! Nem csak tanítani, nevelni is kell...akit lehet, és ha a szülő is együttműködő!
Sőt! Nem lehet tanítani, nevelés nélkül! Szerintem...
Nem szeretem, ha egy kalap alá vesznek embereket! Tanárok, óvónők, gondozónők... hogy csak az engem érintő foglalkozásokat említsem. Minden szakmában, így itt is vannak jók és rosszak.. de az elvárás, a feladat, a módszer..az fentről jön. Ha nem szabad a gyereket fegyelmezni, mert a nevelőt büntetik érte, ha kivesznek kezéből minden eszközt amivel a dolgát végezhetné...akkor jó, ha a tanítást meg tudja valósítani!
Egy példa, ami  nagyon belém vésődött! Szilvi is, a "nehezen kezelhető gyerek" kategóriáját súrolta. Most nem fontos a családi háttér, meg egyebek!
Alsó tagozatban, nagyon jó tanítónénik vették körül. nem pályakezdők, sok éves tapasztalattal, és elismeréssel a hátuk mögött.
Szilvivel, naponta voltak problémák. Igyekeztem, hogy ne a gyerek előtt, de beszéljük meg, és közösen tegyük a dolgunkat.
Egy alkalommal, az egyébként türelmes, nyugodt, határozott tanítónő, délutánra már látványosan kikészülve, mesélte, hogy a Szilvit, egész nap nem lehetett az asztal tetejéről leimádkozni!
Miért nem küldték ki? kérdeztem- hogy egy kicsit magába merüljön...Nem lehetett, mert ordított, mint akit nyúznak, és zengett az iskola és a lakótelep!
Miért nem próbáltak valami határozott rendre utasítással, igazgatóval való "riogatással"...vagy nem tudom mivel...de ..??? Nem értettem, de mélységesen felháborodtam, és elképzeltem az osztály egész napját, ahol egy 8 éves pimasz kislány (akit imádok!!!!!), és egy tanítónő csatájával telnek az órák..értelmetlenül.
Kérdeztem, hogy egyáltalán, milyen fegyelmezési eszköz van a kezükben?  A -dicséret-, mondta!
Este elgondolkodtam, mikor a gyerekeket hazavitték! Számtalan példát találtam, amikor valóban a dicséret  megállította, megfordította a helytelen viselkedést! De legalább annyit találtam, , amikor sikertelen lett.

Hazafelé persze, meg szerettem volna beszélni a kislánnyal, de teljesen nyugodtnak nem sikerült maradnom, és ő sem mutatott semmiféle "megbánást"!

Azt gondoltam, és ki is mondtam (jó vagy nem, nem tudom..de mindegy már!), hogy " tudod Szilvi, én megfogtam volna a copfodat, és jöttél volna utána, esetleg sírva, le az asztalról!!!"

Este megint meg volt a téma, amin rágódjak! Jól tettem? Nem! Azt kellett volna..., nem az sem jó! De, ha azt mondtam volna?...És nem találtam a helyes választ!
És eszembe jutott, a hátratett kéz, az én iskolás koromból, a körmös, a pajesz húzás...kegyetlenül hangzik! De az is eszembe jutott, hogy nem volt óra, amit azzal kellett volna tölteni, hogy egy gyereket a pad tetejéről próbál a tanár 45 percig lerimánkodni!

Számtalan eset van a fejemben, akár a saját gyerekeimmel, akár a Szilviékkel kapcsolatban...és csak arra a következtetésre tudok jutni, hogy ezt az egész nevelést, összetett, és teljes egyhangúsággal, együttműködve, azonos irányelvekkel lehetne normalizálni. Ahol a család, az intézmény, és a társadalom is, nagyjából azonos normákat mutat és vár el! Hát ez már inkább mesébe illő!

Most azzal ostorozom magam, hogy mit foglalkozom ilyenekkel, hiszen már nem vagyok érintve! Nincs elég bajom, amivel foglalkozzak?? Miért keresek idegeskedni valót!?
Nem tudom!
De ha nem tenném, ha csak elmennék mellette, akkor a tükörbe is csak pironkodva tudnék nézni!