Pszichológia laikus szemmel

Valahogy, a héten több oldalról megtalált a téma!
Az eseteket, amik előhozták,nem is biztos, hogy megemlítem, csak a gondolataimat velük kapcsolatban.
A "nem sablon"gyerekek kerültek szóba. Nem is tudom, milyen gyerek az,akit akármilyen szemszögből nézünk, megkaphatja mindenből a megfelelő minősítést!:))
És főleg, hogy ki állapítja meg, milyen alapon, hogy mi a mérce!? Ettől, nem először borulok ki!.
Most egy óvodai eset, amit lehet, hogy már érintettem is,.egy bölcsődei beszoktatós kis barátom esete, és a Misikém (vietnami) szülinapjával kapcsolatosan kerültek elő!

Nekem is volt problémám, saját és nem saját gyerek esetében is, hogy időnként dadogni kezdett.Mivel átmeneti , esetleg visszatérő volt a dolog, tudtam, hogy nem beszédhiba!.Akkor első kérdésem, hogy kerül a logopédushoz? Nem a logopédia ellen tiltakozom,csak ezzel párhuzamosan, pszichológus, és nevelési tanácsadó is elvárja, hogy szülővel együtt rendszeresen eljárjanak. Itt persze, a pedagógus is mindjárt beveti tudását, és a" sok beszédnek sok az alja", vagy a "sok bába közt, elvész a gyerek" közmondások bölcsessége szerint, szétcincálják a gyereket szülővel együtt, és elméletem szerint, hogy valami új, ismeretlentől való félelem kiváltotta dadogás, csak fokozódik!.

 Mindenki elkezdi a saját verzióját felállítani, hogy mi okozza a gyereknél ezt. Persze zömmel, a szülőt veszik célba, hogy biztos otthon, nem mennek rendben a dolgok. A szülőt, amúgy is gyötri a lelkifurdalás, szenved, hogy hogyan segítsen, még az önváddal is szembe kell néznie!

Biztos vannak megoldások, egy percig sem vonom kétségbe! De az én esetemben, egyetlen egyszer nem fordult elő, hogy szakembernél derült volna ki az ok, és kaptam volna, igazán hasznos tanácsot.
A szidás, szóba sem jöhetett, ehhez nem kellett szakember. Az, hogy mi váltotta ki, ahhoz kellett volna, de egyetlen módszernél nem derült ki. Amire magamtól rájöttem, az jó volt, de hogy aztán azzal mit kezdjek,  megint magamra maradtam!

  A "minta " gyerek esetét, számtalan ízben tapasztaltam, saját gyerekeimmel (beleértve a vietnamiakat is). Az egyik túl mozgékony volt, a másik túl lassú,. Az egyik egy helyben játszott túl sokáig, egy játékkal, a másik szétszórt volt és semmi nem kötötte le elég ideig.
Az egyik csendes, szótlan, a másik cserfes, harsány....sorolhatnám, lényeg, hogy egyik sem "normális", mind kezelésre szorul!!
Ám amikor konkrét problémával kerestem meg a szakembert, amit úgy éreztem, egyedül nem biztos, hogy jól oldok meg, teljesen tudatlanul jöttem el!
Sokkal több tapasztalatot szereztem szülőktől, vagy munkahelyi esetekből.

A másik, ami kikészít, hogy " amit otthon lát, ami a szülői minta".
Arról nem beszélek, hogy sajnos, 3 éves kora után, a nap nagy részét,intézményben tölti a kicsi, ...akkor miért csak a szülői minta és nevelés a bűnös?

Miért abnormális, ha egy gyerek,nem szeret rajzolni, mert nincs is kedve egy helyben ülni!?
Miért a szülő hibája, ha káromkodik, hiszen, sajnos minden gyerek megtanul tökéletesen káromkodni, a feladat az, hogy elérjük, hogy ne használja! Szülő, pedagógus, egyaránt. Hogy állapítják meg, hogy az adott szót a szülők körében, vagy gyerek társai (már nem is merek arra gondolni, hogy az intézmény dolgozói) körében hallotta-e?

Tudom, sőt tapasztaltam is, hogy mindenki fáradt, fásult, megkeseredett a mai világban (nagyrészt), és ezt valahol tovább kell adni! A buszsofőr, jól megrángatja utasait, mert nem tudta befizetni a számláit, a közértes hozzád vágja a zsömlét, mert már megint kikapcsolják a gázt...vagy bármi!
De akkor miért az a megoldás, hogy átpasszoljuk a labdát (gyereket), ha nem bírunk vele (pedig meg kéne tudni oldani!), miért támadjuk le egymást, akár kollegális, akár szülői szinten. Nem volna egyszerűbb a valódi együttműködés??

Egyetlen szóval nem mondom, hogy én bezzeg soha!! De igen!! Gyakran volt olyan gondom, amit ,ha akartam sem tudtam letenni a kapuban. De megpróbáltam kezelni magam...nem a vétlen szülőt és gyereket. Ma pedig, egész biztos vagyok, hogy nem mennék bölcsődébe dolgozni, mert arra alkalmatlan vagyok! Nem a gondozónői feladatot nem tudom ellátni,hanem azt a pluszt, amit belülről kéne adnom, és gyakran egyedül, 12 kicsinek!
Egy, esetleg két gyerekkel tökéletesen működöm, sőt kölcsönösen tudunk egymásnak sok-sok élményt, örömöt okozni. Az adok-kapok nagyszerű eseteit olvashatjátok, láthatjátok a blogban!.

Egyszer, az egyik orvosom azt ajánlotta, hogy feltétlenül menjek vissza dolgozni,mert jobb, ha emberek közt vagyok! Hát az én munkám, nem arról szól, hogy én jól érezzem magam a környezetemtől, hanem elsősorban a gyerekek érezzék jól magukat tőlem, a személyemtől, élvezzék a velem eltöltött időt.

Nem akarok egyetlen gyereket vagy szülőt olyan helyzetek elé állítani, amiket nekem és gyerekemnek át kellett élnie!

Zárásként, mert órákig tudnám ragozni, példákkal alátámasztani és jól felhúzni magam a témával, csak azt nem értem, még mindig, hogy ki a "tökéletes gyerek?" és ki írja elő?

Az én meggyőződésem, hogy a félreértelmezett , pontosabban nem egyértelműen megfogalmazott "szabad akarat, önmegvalósítás, énkép,tapasztalatszerzés"stb.alá bújtatott, korlátok, keretek nélküli nevelés vezet a pszichológusig.
Amikor hallom a hírekben, hogy milyen elképesztő dolgokat képesek az egyre fiatalabb gyerekek elkövetni maguk, vagy környeztük ellen, akkor kétségbeesve kérdezem,hogy mikor jönnek már rá, hogy így nem megy!
Az egyik oldalon ledöntött korlátok, a másik oldalon pedig, az elérhetetlen mérce!Én látom csak ellentmondásosnak?

Visszanézve a bejegyzést, annyit hozzá kell tennem, hogy nem a pszichológusok munkáját vonom kétségbe, vagy bírálom, hiszen nem is kapnak lehetőséget, az alapos munkához! Ha sikerülne rendszeres kapcsolattartással ,kellemes hangulatú találkozások során eljutni a probléma felismeréséig,majd a megoldásig....Ehhez ők kevesen, a gyerekek sokan vannak.

Hát,nem biztos, hogy nem folytatom......maradt bennem még!