Cím nélkül..

Cikáznak a gondolataim, már én sem tudom követni. Környezetem meg egyenesen rémülten nézi az eszeveszett száguldásomat.
A lényeg, hogy képtelen vagyok elfogadni, hogy nem tudok segíteni, bármilyen dologról legyen is szó. Nagyon sokszor megégettem magam már ilyenek miatt, mert előbb-utóbb sok leszek, és folyamatosan szembe találom magam, az elutasító jelzésekkel.
Most is ez történik! Megvan az ítélet a beteg sorsa felől, de ész nélkül keresem a megoldást, hogy megfordítsam a folyamatot. Egy darabig legalább megértőkre találtam! Támogatókra, segítőkre nem. Mostanra már azok is elfordulnak, hiszen ők felfogták, elfogadták a történéseket.
.
Vajon gyerekkorban lett "elrontva", hogy nem tudok , vagy csak nagyon nehezen, feldolgozni, megérteni, elfogadni ..szomorú dolgokat. És egyáltalán, az elmúlást!
Szerencsére, igen későn szembesültem először a halállal. Amíg kicsi voltam, távoztak ugyan páran a környezetemből, de valahogy engem kihagytak, hiszen nem volt közel, nem voltam nagyon érintve, így valószínű,. szüleim úgy gondolták, hogy így van jól.
Már felső tagozatos voltam, amikor egy tanárunk  meghalt. A gyerekek a temetésen, sorfalat álltak az úton, melyen a koporsó haladt. Máig emlékszem, hogy közben milyen érthetetlenül álltam ott, és milyen kérdések merültek fel bennem. Ezeket nem vitattam meg senkivel, nem lettek helyretéve, így talán, valóban innen indul...

Aztán, szerencsére a családom nagyon sokáig nem volt érintve, nem kellett szembesülnöm újra a temetőben lebegő hangulati, érzelmi gondolatokkal.
Azért akadtak esetek az ismerősök körében, és borzasztó érthetetlenül álltam mindig szemben velük. Egy fiú halála, aki ráadásul önkezével végzett magával, olyan sokáig uralt egy darabot az agyamból, annyi oldalról közelítettem, elemeztem, átéreztem minden érintett személy helyzetét., beleéltem magam az ő szerepükbe.....Talán az volt a baj, hogy mindezt magamban rendezgettem, nem beszéltem ki, nem hallgattam meg mások hozzáállását, így csak a magam kusza szétágazó gondolataimat bogoztam egyre nagyobb csomóvá.

Elérkezett az idő, amikor már családomból is elindultak az idősebb emberek. Ellőbb imádott nagymamám, aztán nagypapám, majd a másik nagyszüleim,
Feldolgozásuk különbözően sikerült. Gondolom, aszerint, hogy érzelmileg mennyire állt közel hozzám,és  a legnagyobb gondom a "mit nem tettem meg, míg lehetett" címke alapján.

Nagymamám, aki először távozott, 1975-ben, szinte naponta előkerül a gondolataimban. Mindenki "ismeri", hiszen annyit meséltem róla felnőttnek-gyereknek, hogy az egyetlen fotó, és a meséim alapján, még mindig köztünk van.
A baj az, hogy  gyakran azért kerül elő, hogy vádoljam magam a mulasztásaimért!

A többi családtagom elmúlása, emléke, rapszodikusabb, valószínű azért, mert kapcsolatunk sem volt annyira egyenletes, és  kiegyensúlyozott. Eleinte, ha eszembe jutott rossz dolog a halottamról, kétségbe esve kergettem volna el, hiszen már sérthetetlennek véltem.
Valahogy sikerült felfognom, hogy attól még, hogy távozott, az emlékeim, az esetleges negatív élményeim, nem múltak el, és nem baj, ha nem mindig glóriával a fejük felett jutnak eszembe. Sőt! Amikor pszichoterápiák során merültek fel, lassan ki is kellett mondanom, ami bántó, fájó emlék élt bennem, hiszen a tagadás a szépítés nem engedett távolodni, és csak gyűlt az önostorozás, a szégyenkezés a megbánás, a megbocsájtás hiánya....
Szüleim elvesztését is ilyen libikóka szerűen éltem, és élem meg. Már tudok reálisan emlékezni, és nem csak egy tündérországot hagyok előjönni, hanem szembenézek a valósággal is, már amennyire sikerül.
Csak gyakran keresek azonnal valakit, aki megerősít abban, hogy ez nem bűn!

Az én gyerekeimmel sem tudtam, pontosan magamból kiindulva, hogy a témát hogy vegyem elő, hogy magyarázzam. Inkább próbáltam azt, ami velem volt, hogy távol tartsam őket.Ha mégis útjukba került, akkor kétségbe esve néztem, hogy vajon ők is annyit kínlódnak, mint én? Vajon kéne beszélgetni, hogy ne maradjanak elvarratlan szálak? Vagy hagyjam, és csak a kérdésekre válaszoljak?

 Láttam gyerekeket magam körül, akiket úgy neveltek, hogy ez is az élet része, hogy születünk és meghalunk, hogy hogyan ápoljuk az emlékeket.....és szembesültem, hogy sokkal könnyebben dolgozzák fel azok a gyerekek a témát, akit nem óvnak a valóságtól.

Most tulajdonképpen, megint magammal harcolok. A tehetetlenség, a lehetetlenség, a pótolhatatlan dolgok, amiket elmulasztottam, és a szembesülés a látvánnyal, hogy mivé tud lenni egy ember......a megoldások eszeveszett keresése, miközben szembemegyek a többikkel.....

Néha lefékezek, de jön egy újabb ötlet, keresés, kutatás, belekapaszkodás egy hajszálvékony lehetőségbe...és a földre huppanás, hogy hiába!!!
És már egyedül!!!