Nem jelölök ész nélkül mindenkit ismerősnek, ha nem is tudok róla, esetleg évtizedek óta, vagy nem voltunk soha túl közel egymáshoz.
Így is eljutok olyanokhoz, akik számomra érdektelenek, vagy mint most, felháborítanak.
Misi és Szilvi bejegyzéseibe is belefutok időnként! Már egyszer írtam, hogy elképedtem a látottakon, így azóta, még ritkábban teszem.
Egyik nap, egy fotó miatt, megint odakeveredtem egy hozzászólás sorozathoz, és egyszerűen kiakadtam!
A gyerekek nagy részét, bölcsis kora óta ismerem...most 15-16 évesek.
A szülők zömét is egészen közelről sikerült megismernem, és követnem, hisz együtt jártak a gyerekek iskolába is. Tudtam, hogy vannak olyanok, akik küzdöttek a kissé rosszcsont gyerekeik nevelésével, voltak gondjaik, de próbálták kezelni, odafigyeltek rá, együttműködtek a pedagógussal. Sokak családja, kifejezetten békés, boldog egység volt. Igen, tudjuk, hogy mindig a szülő a hibás!! De akkor sem értem! Mindegyikünk rossz szülő?? Minden család félreneveli a gyerekét?
Tudom, hogy most vannak a kamaszkor kellős közepén, ennek hatásait is érzékelem a gyakran hullámzó hangulati jelekből. Néha harsány, vagány beszélgetésekbe szaladok bele...olykor pedig, leghangoltsággal, unalommal, érdektelenséggel, szomorúsággal, megértetlenséggel találkozom.Ám amikor olyan trágár, ordenáré, semmit mondó vagányságot, erőszakosságot sugárzó bejegyzéseket látok, mint minap, elszorul a szívem.
Egy fotó alatt, csupa ismerős gyerek, egymás szavába vágva, mocskosabbnál mocskosabb kifejezésekkel véleményezte a képet.
Egy idő után, nem bírtam (sajnos!), és az egyik lánynak, privátban írtam pár sort, figyelmeztetve, vagy inkább kérve, hogy ne az üzenőfalon folytassák ezt, ha már másképp nem sikerül kifejezni magukat.
Kaptam is egy választ, ami azért valamivel disztingváltabban (valamivel!), de közölte, hogy semmi közöm hozzá! Igaza is van! Meg is bántam, hiszen ezzel pont bőszítem őket, mint szelídíteném.
Mivel levelem tartalmazott valamit a szülőkkel kapcsolatban is, hogy esetleg ők is látják, ezért a válasznak az a része, hogy " Nem érdekli őket! Különben is lesza...nak" végképp megdöbbentett. Ennek a kislánynak, nem ismerem a szüleit! A többiét viszont igen! Nem igaz, hogy mindet elhanyagolják, utálják, nem figyelnek rá stb.
Tudom, hogy a kamaszkorhoz ez az elhagyatottság érzés is hozzátartozik, de akkor sem akarom elhinni és elfogadni, hogy ez mind a szülő hibája!
Halljuk minden nap a nevelési okos tanácsokat, a minta fontosságát, amit a gyerekeinknek mutatunk, a jeleket, amire figyeljen a szülő, hogy vegye észre, ha bajban van a gyerek...de akkor sem értem!!!
Nézegetve a képeket,mert persze muszáj volt még kicsit sanyargatnom magam, elsírtam magam...komolyan!
Sörös üvegek, cigik , sőt szerintem az aláírásokból ítélve, egyéb szerek a kezekben, homályos szemek néztek rám...azokról a gyerekekről, akik 2-3 évesen, olyan aranyosak voltak, akik az iskola alsó tagozatában, jöttek lefele a lépcsőn, piros vagy fekete pontjaikat mutogatva, nagy táskájukat hátukon cipelve, anyához rohanva, mesélve, hogy mit tanult, vagy mi történt az iskolában.....
De hol a hiba???? És hol a megoldás????
Ebben a korban tudnak a legtöbben kisiklani! Nincs mit tenni, mint kivárni???? Reménykedni, hogy átmeneti lázadással állunk szembe?
Annyi olvasmány, tévé műsor, pszichológus, pedagógus, nevelési tanácsadó foglalkozik a témával a médiában...de a gyerekekkel is foglalkozik valaki????
Maradi vagyok, lehet! De visszasírom azt az időt, amikor 18 év alatt nem lehetett csellengeni, alkoholt fogyasztani, hangoskodni, mert mindjárt beleszaladt az ember a rend őrébe, akinek még volt annyi hatása, hogy a vagányoknak is megremegett a lába, és hazaszaladtak. Korlátozva voltunk a szabadságban? Lehet, de visszanézve, mégis jobb megoldás volt! Vagy tényleg én látom rosszul?
És abban az időben is, ezek ellenére is kallódtak el gyerekek, tértek le az útról...de nem egy egész korosztály!!??
Írtam már, hogy a kamaszokkal valahogy nem tudok mit kezdeni! És tényleg! De más sem????
Már Szilviékkel sem szeretek találkozni, mert az ölelés, amit érkezéskor kapok, csak egy pillanatnyi boldogság, aztán a mesék, a stílus, az egész hozzáállás elkeserít, és nem tudom, mit mondjak...prédikálok kicsit (amit én is utáltam!), próbálok bölcs, baráti tanácsokat osztogatni , amire bólogatáson kívül nem érkezik válasz....és a végén, inkább szomorú leszek a találkozástól!
12 megjegyzés:
végigolvastalak, és bár nem láttam a bejegyzést, ami elindította a gondolatsorodat, hasonlókkal én is szoktam találkozni
és nekem is összeszorul a torkom, mert ezek a gyerekek hamarosan dolgozni fognak, (és egyetemre járnak majd, ahol az a tantárgy, hogy hogyan kell fotózni, meg hogyan kell eladni árut profi módon, és más olyan lényeges dolgok (amiket mi mellesleg szabadidős információknak tartottunk annakidején), és még sorolhatnám...
de a lényeg, hogy nincs ötletem azonnali tűzoltáshoz...csak eszembe jutott, hogy ezek a gyerekek pici korukban a család szemefényei voltak, akik a VILÁGKÖZEPÉN gondolták magukat, mert odatette őket a sok kényeztetés, és feltételen kiszolgálás...
fogalmuk sincs, milyen a közösségi élet, hogy aí tőlük 10-20 évvel idősebb embereknek is vannak jogaik, és emberi méltóságuk,de ezt lesz@..ják , ...
nem folytatom, csak elkeseredek
mennyire nem fontos az emberi méltóság, az élet tisztelete...
Ezzel nem vagy egyedűl! Nap mint nap találkozni ezzel a jelenséggel. Valóban és is nagyon sokszor visszagondolok azokra az időkre mikor még az iskolában kötelező volt a köppeny pld. a lányoknak nem lehetett kozmetikázniuk magukat. Mind olyan ami egy kicsit kordában tartotta a fiatalokat és ez nem volt rossz. Emlékszem az egyik osztálytársam már középiskolában szemöldökét kiszedte már ezért is szólt osztályfőnökünk és ez nem azt jelentette hogy hámorogtunk , hanem azt hogy megszeppentünk. A kötelező köppeny is elgondolkodtató hogy nem lenne-e most is az inkább jó, mint amiben járnak teljesen divatbemutató.A bérházunkban van egy egyszerűnek mondott család a 16 éves lányuk haja tűz piros és elől kék csík van benne el sem tudom képzelni hogy abba az iskolába ahová jár hogy engedhetik ezt meg. Az ilyen és ehhez hasonló kirívó viselkedésű gyerekeket nem az jellemzi hogy figyelmes, udvarias? Szinte a viselkedésével hívja fel a mások figyelmét arra hogy Ő milyen is valójában! A gyerekek ha ezt szóváteszi egy felnőtt , papolásnak vélik, pedig nem az. A media is kiragad 1-2 témát drog- alkohol- cigi és azon lovagol. Ez régen is megvolt sőt ennyiszer nem is beszéltek róla, és még sem volt ennyi követője. Rájöhetnének már végre hogy nem ez a megoldás.Szerintem akkor rontották el, mikor az iskolát szabadjára engedték az ottani szigor szünt meg és a pedagógusnak semmi tisztelete nincs./Ha erősebben lép fel akkor jön a felháborodott szülő/ Így nevelni következetesen nem lehet.Azért mégis azt mondom hogy elsősorban az otthoni légkör, nevelés nagyon sokat számít és az iskolai rendszert kéne megváltoztatni ahhoz hogy a gyerekek ne kallódjanak el ennyire!
Nem értek egyet én sem azzal,hogy mindig a szülő a hibás!Vannak gyerekek, akikkel igenis rengeteget foglalkoznak és mégis ilyen,mert ma ez a "trendi".Ha nem mész velük bulizni, és ott nem iszol, cigizel, vagy (ne adj Isten más szereket is nem használsz) akkor számkivetett leszel, és melyik gyerek ne szeretne csapattag lenni.Nem tudom hol siklik el ez az egész, talán még egészen kicsi korban, ha a gyerek nem érzi,hogy ő olyan különleges és egyedi,hogy nem kell beleolvadnia egy rossz közösségbe,hogy valaki legyen...
És ami még elszomorítobb,hogy ez egyre korábban kezdődik.Régen ez 17-19 évesekre volt jellemzőbb.Most viszont én már tanitottam olyan 11-12 éveseket is, akiknél ezt láttam:(
Abszolút megértelek
:(
Én is nagyon elképedek azon, hogy milyen a mai fiatalság, és néha félve gondolok a jövőre, hogy mi lesz az én lányaimmal.
Mert én sem hiszem, hogy mindenképpen a szülők a hibásak.
Persze lehet tenni ellene, de nagyon nagy a húzóerő, amit az iskolában látnak.
Egyre nagyobb a szabadságuk, mindent megengednek nekik, mobiloznak, neten lógnak, cigiznek, isznak. És persze van ettől még rosszabb is. :(
Adrienn, megoldást nem tudok, csak leírni amit gondolok!
Sokak csak divatból ilyenek. A legközelebbi ismeretségi körömben is van olyan, lány, akire nem szívesen használom már ezt a jelzőt, mert nem olyan mint egy lány! Fiatal kora ellenére tele van tetoválásokkal, és divat leszbikus lett!
Gusztustalan divatot folytat. Ami számomra a legmeghökkentőbb, hogy nincs köztünk 3 év különbség. Én 18 évesen már dolgoztam. 19 évesen már férjhez mentem,20 évesen szültem, és felelősségteljes anyának érzem magam. A korombeliek még most élik, azt a számomra undorító világot, amiről te is írtál.
Szívesen elmesélném neked a sztorit, amit nem hoznék nyilvánosságra erről a lányról. És elolvasnám a véleményedet.
Ha írhatok, neked....légyszives küldj egy e-mailt nekem.
pillango44@freemail.hu
Puszi: Anikó
Örülök, hogy nem csak engem aggaszt, és foglalkoztat a dolog! Én a tanárokat sem hibáztatom, mert néha elgondolkodtam, hogy egyáltalán hogy bírják azt a sok fegyelmezhetetlen gyereket, és hogy tudnak tanítani közben. Az alap gond szerintem, hogy a szabadság, túl tág fogalom! Rendben, ne lehessen körmöst adni az iskolában, vagy pajeszt húzogatni! De hogy rászólni sem? És nem! Semmi korlátot nem szabad állítani...akkor hogyan lesznek megfékezve???
Írok is egy esetet, ami most jutott eszembe!
bocs, sajnos nem jelenik meg a hsz, ezért nem tudom, mi ment át,
a rágógumis sztori jutott még eszembe
Szomorú ami a fiatalok körében folyik... Elképesztő, ami hangot meg mernek engedni a felnőttekkel szemben.
Nem vagyok az a szülő, aki fegyelmet parancsolva, semmit nem enged meg, de mindennek van határa...
A mai fiatalok többsége bunkó, szemtelen, öntörvényű...
Igen.. sajnos isznak, dohányoznak, szexelnek.. sokan drogoznak is.
Nagyon sok esetben a szülő a hibás, mert nem foglalkoznak a gyerekkel... Sőt, ha valami problémát csinál a gyerek, még ki is védi, és kizárólag neki ad igazat..
Sajnos nekem a családban van olyan, aki úgy "neveli" a gyerekét, hogy azt hiszi, hogy ha napi x ezer Ft-ot a kezébe nyom a gyereknek, azzal le van tudva.. ha valamit csinál a gyerek a suliban, akkor kizárólag a tanár lehet a hibás, és a gyerek sosem... Nem is értem mit gondol az anyja, milyen felnőtt válik az ilyen gyerekből??
Sajnos elég közeli rokon nekem Ő... és pont a napokban lettem én is nagyon csúnyán leosztva... Elképesztően gusztustalan hangnemben.. amit az ember nem vár egy 14 éves gyerektől.. Én előbb nem hagytam magam, aztán végül megírtam neki, hogy nem vitatkozom vele... Nincs itt már mit tenni.. Anyujának megmutattam nekem írt szöveget, amire annyi volt a válasz, hogy most nem érek rá, majd megbeszélem vele... Hát ez itt a baj...
Akivel foglalkoznak otthon, az is elkallódhat, mert az meg megy az idiótábbja után, mert az a vagány...:(
Sziasztok!
Az alap, hogy egyetértek veletek.
Kikívánkozik egy kis sztorizás:
1999-2004-ig egy akkor 110 éves középiskolába jártam, ahol szigorú volt a házirend: volt olyan fiú osztálytársam, akit reggel visszafordított a tanár a suliból, mert térd(!)nadrág volt rajta.
Mai napig nem hordok térd felett végződő szoknyát.
A drasztikus változások valamikor akkortájt kezdődtek, mert mire mi ötödikesek lettünk, az akkori elsősök már piercinggel és tetoválásokkal voltak tele.
Viszont ránk hatott a szigor, mert az évfolyamunkba járó legszabadosabb egyének is felháborodtak az utánunk jövők láttán.
Ennyit az iskola hatásáról.
Családi sztori:
Köztem és nagyobbik húgom között hat év van. Érettségire kaptam az első mobilomat, feltöltőkártyás, adott időben a legolcsóbb készülék.
Húgom már úgy ment középsuliba, hogy hiper-szuper, előfizetéses telefonja volt.
Kisebbik húgom 12 éves, már a harmadik telefont koptatja, de már unja, mert a többieknek érintőképernyős van, neki meg nem.
Még valami: apám 19 éves koromban végigrúgdosott a házon, mert munka után szerettem volna találkozni egy fiúval, egy munkatárssal, ám szerinte "udvarlás csak szombat délután", és mivel nem tudtam elkerülni, hogy találkozzak vele (mert hát egy munkahelyen dolgoztunk), kijelentette, hogy fel kell mondanom a cégnél és mindennek elhordott.
A húgom, aki anyámék válása után apámmal maradt, 16 éves korában rendszeresen azért maradt Szombathelyen hétvégére, mert a barátjánál aludt, amiről apám is tudott....
hmmm....
Nem tudom, hogy látjátok-e, hova akarok kilyukadni.
Mint mindannyitoknak nekem is fáj az Adrienn személyes tapasztalata által feltárt seb. A témakörben számtalan gyerekpszichológiai, lélektani és szociológiai tanulmány íródott, melyek azonban képtelenek reális alapot szolgálni egy esetleges megoldáshoz, mert akárcsak egy mobiltelefon, vagy laptop, közzétételük pillanatában már felújításra szorulnak.
Hasonló történetekkel gyerek- és tinédzserkoromból, arról, hogy a "mi időnkben hogy volt" én is tudnék példázni. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt a korábban józan ésszel felfoghatatlan és csak sci-fikben látott-hallott információrobbanást, ami visszafordíthatatlanul megváltoztatta életünket.
A cyber világ azonban, akárcsak a való világ rengeteg buktatót és akadályt gördít elénk, amit talán mi tudunk kezelni, de a gyerekek és tinik nem, és nem is akarják.
Míg korábban léteztek korlátok, volt egy határ amit nem léphettünk át, most egy klikkel pillanatok alatt bármihez, bármikor hozzá lehet férni. Ebben a szédületesen rohanó világban pedig a fiataloknak idejük sincs feldolgozni a sok információt amihez hozzájutnak, képtelenek különbséget tenni jó és rossz között, de követik vakon, csinálják, mert a haver, a barát, a testvér is azt csinálja. Mert ez a trendi, ez a divat.
A szülők pedig hasonló hajóban eveznek. Évek óta kedvezőtlen politikai és gazdasági állapot uralja a világot. A munkáért és pénzért való mindennapi küzdelemben már kevés energia marad a gyerekekre figyelni. A kölykök egész kicsi koruktól az interneten lógnak, az pedig képtelen a szülői szeretetet és melegséget kompenzálni.
Szülőktől, egymástól és önnön énjüktől elidegenedett, hideg generációk sora nő fel a virtuális világban.
Nekünk, fiatal szülőknek a "mi időnk" ismeretében kell gyerekeinket a mai világ hullámos vizeire bocsájtanunk. Kötelességünk a két világ között megtalálni számukra az aranyközéputat.
Itt az egyik igazság! "fejtől büdösödik a hal"! Ha szülők, rá vagyunk kényszerítve, hogy napi harcot vívjunk a túlélésért, nincs más, mint segítségül hívni, az amúgy hatalmas lehetőséget, a számítógépet és az egyéb információforrás megnyitását a gyerek előtt. Egy darabig, az irányítás, még maradhat a kezünkben is, ha figyelünk, hogy merre szörföl a gyerekünk, ha a média csatornákat cenzúrázzuk...egy darabig!
És egyetértek, hogy valahogy ebben a mai kor szellemében, és nem a múlt felelevenítésével kell megoldani a dolgot, de meddig lehet, az esti mesét összebújva, és nem a tv-re bízva megtenni. Addig, amíg van lehetőség, hogy egyáltalán összebújjunk!
Amíg csak velünk van a gyerek, nálunk az irányítás, és ha legjobb belátásunk szerint, csupa szeretetből csináljuk is, egyszer csak, ki kell engedni a fészekből, miközben fel kell készíteni, hogy kint tágasabb, de veszélyesebb a világ! Aztán jönnek az külső ingerek, amikkel még csatázhatunk egy kicsit, még legyőzhetjük (és remélem, Ti fiatalok el is éritek!), csak kérdés, hogy a beilleszkedéshez, mennyire kell alkalmazkodni a sodródáshoz. Ha nem teszi, magányos maradhat...ha megteszi veszélybe kerül..
Ezért gondolom, hogy nem lehet csak egy oldalról kezelni a dolgot! Csak azonos elvárások, feltételek, és nem csak szülői, hanem társadalmi minta is kell!! Sőt, szerintem ott kezdődik!
És a rohanásban, ennek muszáj lehetőséget teremteni, muszáj a békét, nyugalmat, egyensúlyt megteremteni...de gyakran, csak elmélet maradhat!:(( És a kígyó,a farkába harapott!!!
Megjegyzés küldése