Érzékenyek ne olvassák el!

Tegnap, szinte az egész estét végig sírtam. 29.-én van Misi születés napja. Aznap, kivételesen, megint a képeimet rendezgettem, és persze a róluk készült több száz fotón, le is ragadtam megint. Milyen picik voltak! Milyen jól érezték magukat, amikor készült a kép! Milyen jót kirándultunk egy másikon! Milyen aranyosak voltak, ahogy bontogatták a csomagokat karácsonykor! Milyen édesek voltak, ahogy ünneplőben fogadták a gratulációkat a szülinapokon.... ezer és ezer kép, hang, sírás, nevetés, öröm, vita, bolondozás, leckeírás, izgalommal teli szereplések.....minden,ami két gyerekkel 11 év alatt átélhető. Ekkor mindig elszomorodom, mert mostanra, már tényleg elszakadtunk. Misi nem keres, Szilvi szokott, de csak azért, hogy elmondjon valami rosszat, amiről tudja, hogy egyedül én hallgatok meg, akadok ki, hogy én veszem a lelkemre, ...és a lelkifröccs is jól esik neki, hiszen valaki odafigyel rá!
Gyakran gondolok is arra, hogy micsoda segélykiáltás, ha a gyerek azért keres meg, hogy elmondja milyen rosszat csinált, milyen sok egyese van, hány beírást kapott! Csak valaki figyeljen rá!! Tudja, hogy én mindig szívemre veszem, és tudja, hogy mindjárt sírva, aggódva beszélek neki hosszú percekig, miközben nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire szeretem, mennyire hiányzik, és hogy amiben tudok, mindig a segítségére leszek!

Misi, aki régebben gyakran mondta, hogy ha nagy lesz, odaköltözik hozzám, nem tudom miért, de elfordult. Nem hív, nem ír, nem keres. Ha otthon vagyok, és szólok, hogy jöjjenek, ha tudnak, csak Szilvi jön. Misi vagy lemondja, vagy el sem jön.

Szülinap van, hát persze, hogy felhívom! Már a "sziánál" bőgtem, mert régen hallottam a hangját. Írtam már, hogy visszahúzódó, riadt kisgyerek volt...hát nem változott 16 évesen sem sokat. Nehezen indult a beszélgetés, de aztán valahogy sikerült megtudnom, hogy miből hogy áll, jár-e még korrepetálásokra,nehéz-e a suli, sportol-e még...?
Amikor a barátokról kérdeztem, kiderült, hogy iskola után, minden nap,megy a piacra segíteni, majd utána, este tanul.
Hétvégén szintén délutánonként oda kell mennie. Sehova nem engedik, senkivel nem találkozhat. Ha néha tud hazudni valamit, akkor pár órát lop magának, hogy kicsit elténferegjen, beszélgessen a barátaival, mint a többiek.
A számítógép billentyűzetét elzárják, valami büntetés miatt mindig, így azt hazudja, hogy szorgalmit kell csinálnia, hogy egy kicsit játszom, vagy beszélgessen a társaival.

De nem panaszkodott. Olyan fásult hangon mondta el ezeket, mint akinek mindegy,ez van, ezt kell csinálnia!
Az sem változott, hogy otthon nem beszélgetnek vele,megkérdezik mi volt az iskolában, és ezzel be is záródik a társalgás.
Anyukája Vietnámban van,de ő nem tudja mikor jön, csak hallotta, amikor beszélték, hogy a héten.

Megint elmondtam, hogy szeretem, és sokat gondolok rájuk, és ha bármi van, nyugodtan keressen meg. "Jó", mondta, és letette.

Nem fog! Amikor ballagott, senki nem volt ott, nem volt egy szál virág a kezében!!! Akkor is kifakadtam, hogy miért nem szólt? Én is, a lányom is, a szomszéd is... biztos, hogy mentünk volna. Csak azért nem szorgalmaztam, mert csúnyán bántak a szülők velem, és nem akartam találkozni velük. Meg sem fordult a fejemben, hogy el se mennek!!

Hát be is fejezem, mert ha papírra írnék, már rég elkenődött volna a tinta.

Bocsánat, ha lehangoló voltam, de nézzetek gyorsan a gyönyörű picitekre, és ne is gondoljatok rá, hogy ilyenek is megtörténhetnek!