A bölcsődében, 25 év alatt, el lehet képzelni, hogy hány kisgyerek szokott be a kezem alatt.
Biztos vétettem hibákat, de az is biztos, hogy nagyon nagy hangsúlyt fektettem, kolléganőmmel együtt, erre az időszakra!!
Hatalmas felelősség, szerintem a legnagyobb, az összes további beszoktatáshoz képest. Hiszen először szakad el a családtól a kicsi, és főleg az anyukájától!
Ez az időszak, meghatározó a közösségbe való beilleszkedés kialakulásához.
Maga az elszakadás is, egy trauma, amit meggyőződésem, hogy ha finoman, lassan , a gyerekhez igazítva, a szülővel együttműködve próbálunk megoldani, az a végén, meghozza gyümölcsét, és egy igazi közösségi kisgyerek válik belőle.
Még mi, felnőttek is, egy új helyre, kicsit félve megyünk, meg kell ismerni egy csomó új dolgot, de közben, csak előre nézünk, a cél felé. A kisgyerek inkább, hátratekint az anya felé.
Szembe kell néznie, új hellyel, új emberekkel, új szokásokkal. Ennek zöme, teljesen ismeretlen számára.
A legalapvetőbb dolgok, amire nem is gondolnánk, hogy milyen újdonságokat rejt. A kis WC, a kis asztal, ahol a többi gyerekkel ül, akár az étkészlet, amiből eszik, még talán az evőeszköz, pohár, az ágy, az alvás helye, módja, ideje.... a játékok, a megosztozás rajtuk, a mosakodás...és ezek csak a tárgyi dolgok.
Szembe kell nézni, eltérő tulajdonságú felnőttekkel, mint amit megszokott maga körül, gyerekekkel, akik esetleg számára idegenül viselkednek, és meg kel tanulnia, hogy hogyan alkalmazkodjon ezekhez. Micsoda nagy feladat!!!
És mennyi minden dől el! Ha az időszakra nem is emlékeznek később, a nyomok megmaradnak! És nem mindegy, hogy milyen nyomok!.
Ebben az időszakban, mióta nem dolgozom, mindig sok anyukával beszélgetek, és a színfalak mögül próbálok segíteni, vagy nyugtatni, remélem, sikerrel! Ha nem, akkor is megpróbálom legalább.
Bennem anyaként is , szinte minden pillanata él az első elválásnak , 30 év távlatából is.
Szerencsém volt! Nem volt probléma. Általam ismert helyre és emberek közé mentek, sőt, előtte már, látogatóban, megfordultunk a bölcsiben. Sokat nem jártunk, mert beteges volt a fiam, így ki is maradtunk. Utána, az ovi sem volt vészes, mert ott is voltak ismerősök, de a közösségbe való beilleszkedés, azért így is okozott nehéz pillanatokat.
Később Misit és Szilvit is beszoktattam bölcsibe, majd oviba és végül iskolába! Nem egyszerű időszakok, és mind más és más élmény, érzés, feladat.
Gusztikámat oviba szoktattam be, az is egy izgalmas dolog volt, de szerencsére gördülékenyen, sérülés mentesen sikerült!
Nagyon fontos, hogy az anyukának is meg kell élnie a szakítást! És ehhez, érzelmileg meg kell érnie , hogy azt az időszakot, amikor először hagyja, hosszú időre máshol a gyerekét, először bízza másra, örömében-bánatában, könnyen tudja átvészelni, és élvezni tudják a gyerekkel , a közösség adta lehetőségeket.
Ez az egész, nem véletlenül jutott eszembe. Anett kérdéseivel kapcsolatosan tört elő. Az ő esetük, sok gondolatot hozott fel bennem, de azokat már vele megbeszéltem, ez csak az általános megjegyzésem a beszoktatásról.
1 megjegyzés:
Engem mindig meg nyugtatsz :)
És valóban nagyon nehéz időszak ez....
Megjegyzés küldése