A mese, végigszőtte életem. Apukám, nagyon sokat mesélt gyerekkoromban. Amikor már olvasni tudtam, akkor sem maradt el az esti mese, apa előadásában, csak bővült a lehetőségem a szavak befogadására.
Nem volt ennyi mesekönyv, így határozottan emlékszem, szinte minden oldalára a könyveimnek. Gyakran merengtem, hosszú ideig egy-egy képen, aprólékosan, minden részletre kiterjedően. Beleképzeltem magamat is a mesébe, és abba a környezetebe, amit a látvány és a képzelet teremtett.
Amikor gyerekeim lettek, szerettem volna átadni nekik az örömöt, amit a mesékből meríthet az ember. Kezdtük a leporellók világával, és az esténkénti mesék felolvasásán, diavetítéseken át, egészen a meseregényekig.
Már a TV betört addigra, de szerencsére, még nem fertőzte a gyerekek világát. Az esti mese együtt nézése, időben és tartalomban is kellemes, elalvás előtti program volt.
Sajnos, mire kamaszok lettek, eljutottak már hozzánk is azok a mesék, amik nem épp fantáziakeltőek, (vagy sajnos pont nagyon azok),sőt néha kifejezetten visszataszítóak voltak. De még lehetett irányítani a választást, nem volt túl széles a skála.
Bár jártunk könyvtárban, lakásunk is bővelkedett olvasni valóban, ám az olvasás élménye nem ragadta túlságosan el gyerekeimet.
Mire a vietnámi gyerekek hozzám kerültek, addigra már igen oda kellett figyelni a sok csatorna mese kínálatára, és amíg az én kezemben volt az irányítás, talán meg is tudtam válogatni, hogy olyan jusson el hozzájuk, ami nem zavarja meg a képzeletüket.
Ők, valahogy elég nehezen értették meg a felolvasott mesét, így gyakran folyamodtam "fejből" meséléshez, hogy azokat a szavakat próbáljam használni, és olyan egyszerű eseményeket beszéljek el, amit megértenek.
Munkám során, végig nagyon izgatott, és izgat ma is, hogy milyen módon reagálnak a gyerekek, és milyen mesékre. És vajon mitől függ, hogy lehet kialakítani, befolyásolni, hogy arra legyenek fogékonyak, amit én úgy gondolok, hogy építő.
Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy a sok szakmai javaslat sem általánosítható. Mai napig nem tudom, mitől függ,hogy megkedveltessük a gyerekekkel a mese, majd az olvasás örömét, de az biztos, hogy nem lehet aranyszabályokat találni, ami minden gyerekre ráhúzható.
Ma már azzal kezdem, hogy igyekszem feltérképezni, hogy a gyerek szókincsének, képzeletének, értelmének milyen tartalmú és mélységű mese való. A mennyiségről nem is beszélve!
Mire én a gyerek közelébe kerülök, addigra már a család által kialakított szokásokat kell hogy kövessem. Ha egy kicsi megismerésénél látom, hogy igazi "tévés" gyerek, azt már igen kevéssé tudom megváltoztatni.
Megfigyeléseim eredménye, hogy nagyon gyakran játszani sem tudnak azok a gyerekek, akikre a dvd vigyázott addig. Hiába próbálom felkelteni az érdeklődést más játékra, rövid idő múlva, már az új film keresésénél tartunk. Ezeknél a gyerekeknél, a legszebb mesekönyvvel sem tudok versenybe szállni, és legyőzni a filmes látványt. Talán nem is ez a baj, hanem a mennyiség, és a minőség. Amikor a nap nagy részét a tv tölti ki, amiben a legszelídebb mese is képes rémisztővé válni, ott nem lehet egy képeskönyvvel felülkerekedni.
Az egyetlen, amiben még nem csalódtam, és eddig minden gyereket magam felé tudtam fordítani, az, amikor a gyerekkoromról mesélek, és főleg arról, hogy én is voltam rossz! (Szabó Lőrinc: A rádió!!!!!).
Ezt valahogy el tudják képzelni! Ha szóban mesélek bármiről, előbb-utóbb látom, hogy nem sikerül elvinnem a képzelet világába a gyereket. Igen, a fantázia, szinte teljesen átalakult. Egy erdőt állatokkal, növényekkel, odúkkal, nehéz elképzelni, ha a buksi tele van már harcos, rémes, vad alakokkal és eseményekkel.
Számomra az is érthetetlen, hogy az amúgy klasszikusnak számító mesét, hogy lehet horror filmé megalkotni?
A 101 kiskutya talán, ami a legjobban kiborított. A Szörnyella képe, hangja és viselkedése olyan, amit egy gyerek, magától soha nem tudott volna a fejében megalkotni.
Gyakran eszembe jut, amikor kezdő gondozónőként felsorolták, hogy melyik meséket nem szabad mondani a gyerekeknek. Többek között, a Piroska és a farkas, amire rácsodálkoztam. Nem hiszem, a mai napig sem, hogy az én korosztályomban, bárki rémálmokkal küszködött volna attól, hogy a farkas megeszi a nagymamát.
Persze csak addig nem ijesztő, amíg a saját képzelete jeleníti meg a szereplőket és a történetet.
Hogy véleményemet alátámasszam, későbbi bejegyzéseimben, gyerekeimmel megélt, valós történetekkel megfigyelésekkel próbálom megmutatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése