Okosabb nem lettem, de pár példát megemlítek, amit elképzeléseim szerint, sikerült megértenem.
Guszti nagyon fogékony, érdeklődő, fantáziadús kisfiú. Ő sem tartozott a tévés gyerekekhez. Válogatva, és nem túl sokat, inkább csak pihenés, vagy "jutalom" gyanánt nézett mesét. Szintén szűrve kerültek hozzá, azok, amiket mi jónak láttunk.
Nagyon sok könyve volt, sokat nézegettük. Kérdezett, mesélt, beszélgettünk közben. A dinoszauruszok nagymestere volt, egy hatalmas könyv, tele képekkel, volt a mindentudó dínós könyv. Bevallom, engem néha elrémisztettek a képek, és gyakran felmerült bennem, hogy a csontvázak láttán, vajon mi jár az ő fejében. Soha nem mutatott semmi félelmet, undort, így megnyugodtam, hogy megint csak az én érzéseim irányítottak elképzelésemben.
Volt egy DVD, tele kisvakondos mesékkel.Ez az a mese, ami valahogy évtizedek óta hódítja a gyerekeket.
Egy rész előtt, harsányan tiltakozott, hogy azt ne! Ugorjuk át azt a történetet!
El nem tudtam képzelni, mi lehet, ami riasztja. Szép fokozatosan rábeszéltem, hogy egyszer nézzük meg, mondja el, mi nem tetszik, aztán többször nem vesszük elő.
Egy alkalommal engedett. Ölbe vettem, összebújtunk, és elejétől kezdve meséltem arról, amit látunk.
Elértünk a kritikus részhez, ahol a kisvakond és barátai, egy múzeum szertárába tévedtek. Amikor egy koponya csontváza került elő, akkor kezdett el látványosan félni. Megállítottam a mesét, elővettük a dínós könyvet, fellapoztam egy csontvázképet, és elmondtam, hogy amit lát a mesében, az ugyanaz. Hogy a múzeumok bemutatják nekünk azt, amit már nem láthatunk, és nagyon sokat tanulhatunk ezekből.
Szorongása feloldódott. A mesét továbbra sem néztük, de nem is az volt a célom. Szerettem volna egy félelmet felszabadítani, feloldani benne. Hogy mennyire sikerült, nem tudom, és lehet, hogy nem volt igazam, hogy feszegettem a témát, de saját félelmeimre gondolva azt remélem,hogy ami nem titok legalább, az talán kevésbé misztikus és félelmetes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése