Nem tudom, mit ettem este, de hogy az agyam aktívan ébredt, az biztos:))
Gyakorlatilag, egész felnőtt életemet átjárta a neveléssel kapcsolatos gondolkodás.
Igaz, 20 évesen, még kénytelen voltam ösztöneim mellett, az iskolában tanultak,az otthoni példák, és a könyvekből elsajátított irányokat felhasználni. Ha őszinte akarok lenni, így visszatekintve, sok mindent másképp csinálnék,de ehhez kellett volna a mai tapasztalatom.
Abban a szerencsés helyzetben, amiben én voltam, egy egész könyvnyi tudást szerezhettem meg. A bölcsődei és bébiszitteri kapcsolatok olyan szerteágazó nevelési lehetőségeket, eszközöket tártak fel, hogy mind a pozitív, mind a negatív tarsolyom jócskán tele van.
A minap olvastam egy oldalon, a szigorú nevelésről, ami a keleti népekre jellemző. Én ezt is megtapasztalhattam, teljes testközelből.
Ez a sok minden, lassan összeállni látszik a fejemben, és természetesen, nem mások okítására, hanem saját véleményem kialakítására használom fel.
Rendszerezésem után, nagyjából az alábbi nevelési típusok (stílusok) alakultak ki bennem.
A mai "szabad szellemű" irányokat, sokan félreértve, teljes, korlátok nélküli szabadságot adnak a gyereknek. Véleményem szerint, ebben pedig elvész az életre , a szocializálódásra való nevelés.
Ebben, kialakult a saját elképzelésem, ami nem kell, hogy mások számára is elfogadható legyen feltétlenül!
Minden korosztályban megvannak azok a "szabályok", amiket el kell sajátítani a gyereknek. Pl. gondolok az étkezés körüli "rendre". Hogy a lábunk nem az asztalra való, hogy az evőeszközt és szalvétát természetesen használjuk, hogy az asztaltól nem ugrálunk fel és nem menet közben, a szobában szaladgálva eszünk. Hogy nem játszunk evés közben.
Itt kell kialakítani a veszélyes dolgok megismerését, és az abból fakadó "tilalmakat", ami a gyerek épségét hivatott megvédeni. Miért baj, ha nem hagyjuk megtapasztalni, hogy a vasaló forró, hanem eleve megtanítjuk!
Miért baj, ha megtanítjuk köszönni, kérni, hogy elfogadtatjuk, hogy nem lehet mindig azt csinálni amit szeretnénk, főleg ha a hely sem alkalmas. Miért nem lehet megtanítani, hogy a közértben, csak azt ehetjük meg, ami a miénk, tehát már kifizettük.
Ezektől, nem tud senki eltántorítani, hiszen látni naponta vásárlás közben ordítva hisztiző gyereket, látunk sebészeten bekötözött sérüléseket, látunk olyan gyereket, aki a játszótéren, vagy közösségben "kis terrorista" módján viselkedik.
Összefoglalva, a teljes szabadság, és a vakfegyelem között, még nagyon sok lépcső van!
Aztán, valahol ehhez kapcsolható, a majomszeretet. Itt sincs semmi, ami nem megengedhető, és a gyerek lassan átveszi az irányítást a szülő felett, és uralja az egész családot.
Van, a "mindenben maximálisan teljesítsen", tűnjön ki módszer, hiszen az "én gyerekem, született tehetség mindenben"! Itt szokott bekövetkezni, hogy egyik különóráról a másikra húzzák-vonják. Egy percig nem tud lazítani, folyamatos elvárárasokba, esetleg csalódottságba ütközik. Persze, hogy ez alól, előbb-utóbb szabadulni akar.
Aztán van, aki folyamatosan teljesíteni akarja a" gyerekkel foglalkozni, játszani, tanítani kell" című trendet. Ettől lesz, az egyedül nem képes játszani gyerek, a ki nem fejlődött rácsodálkozás, tapasztalat, kreativitás stb.
Még egyszer hangsúlyozom, hogy nem a saját bölcsességem írom le, hiszen ezeknek a hibáknak, jó 50 %-át, biztos, hogy elkövettem.
Pl. amit még nem írtam, az "anyatigris", aki mindenkivel szembeszáll, minden nemtetszést harsányan elutasít,amit csemetéjére irányuló támadásnak vél, és testestől-lelkestől a gyerek mellett van. A kicsi nem tanulja meg, hogy a cselekedeteinknek következménye van, olykor negatív, és azt neki kell átélni, lerendezni.
A mindentől megvédés hibájába is beleestem, hiszen későn önállósultak a gyerekeim, mert félelmem, hogy közben bajuk történhet, nem engedte, hogy időben elengedjem a kezüket. Nagyon nagy hiba volt ez is!
Ráadásul, saját szorongásom,félelmem a gyereken többszörösen jött ki.
Ma, már sokkal bátrabban állok a dolgok elé, és kisbabáim, akikre vigyázom, már nem érzik talán a folytonos aggódást, és sokkal felszabadultabban élvezik a dolgokat maguk körül. Persze ilyenkor, a szülő nevelési szokásaihoz alkalmazkodom, de becsempészem a saját elképzeléseimet is. Sűrűn nem kell, hiszen a mai szülők, sokkal liberálisabb nevelést nyújtanak.
A testi fenyítés, amitől a gondolatom megindult, amit a keleti népek elég gyakran használnak megosztva figyelem. A bottal, szíjjal verés, a térdepeltetés, a minden jó megvonása......felháborít. De egy esetleges popsira legyintés, szerintem, még senkinek nem, okozott olyan lelki traumát, amitől személyiségtorzulás következett volna be.
Van, amikor a "megbeszélés" nem vezet sehova. Van, amikor muszáj némi büntihez folyamodni, de annak kiszabása, ne legyen fájdalmas, ne legyen megalázó, és főleg, tudja a miértjét a gyerek, és legyen arányban a rosszasággal.
Pl. egy 3 év körüli gyerek, ha épp az agresszív korszakát éli, nem fogja egy " fáj neki, szomorú lett, puszild meg" után békésen elhagyni a konfliktus helyszínét. Ilyenkor jobb, ha elmondjuk ugyan, de ezzel egyidőben, kiemeljük a helyzetből, más játékra hívva fel a figyelmét, vagy esetlegesen, egy kis "kényszer pihenést" vonunk be, ami alatt el is felejti esetleg, hogy hol is tartott a csatában.
De, ha csak elmondjuk és ott hagyjuk, akkor egy rábólintással lerendezve, folytatódik a harc!
Itt kapcsolódik a másik nagy hibám, a következetlenség. Olyan büntetést szabtam ki, amit már a mondat elhangzása után tudtam, hogy nem is kivitelezhető. Egy idő után, ezt a gyerekek is megértették, és mindenre fittyet hányva, magukban elkönyvelve, hogy ebből sem lesz semmi, teljesen hatástalanná vált egy idő után.
