Depresszió

Megint nem vidám gondolatok vannak a fejemben! Az utóbbi időben, több anyukától is hallottam, vagy olvastam, hogy depressziós tünetekkel küzd! Ki felismeri, ki csak értetlenkedve éli meg, a változásokat.  Kinek a családja veszi észre, és szerencsés, ha nem támadásokat, hanem segítséget, megértést kap!

A depresszióról, csak hallottam, és halvány ismereteim voltak csak róla, míg egy barátunk, gyakorlatban is megismertetett vele. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy a vidám, társasági, család centrikus ember, hogy jut odáig, hogy elvonul a világtól, amennyire csak teheti, alszik, fekszik egész nap. Vagy egyedül bolyong órákon át. Érdektelen a körülötte történő dolgokkal szemben. Nem talál örömöt semmiben, nem képes dolgozni, és a legszörnyűbb, hogy nem hajlandó orvoshoz menni, hiszen "csak" egyszerűen elment az életkedve, és nem gondolja, hogy e mögött mi rejtőzik.
Miután már a legszörnyűbb dolgot is kipróbálta, hogy megmeneküljön ettől a borzalomtól, akkor végre hajlandó volt egy segítő kezet elfogadni. A terápia és a gyógyszerek hatására, megismerte a folyamatot, ami vele történik, és belevetette magát a hosszú csatába, amivel legyőzheti, és visszakaphatja eredeti énjét!
Évekkel ezelőtt történt. Azóta nagyjából helyreállt, megközelíti a régi önmagát, ritkán előjönnek az ismert tünetek, de már megy is segítségért, és megtanult együtt élni a kórral. Szerencsére, segítő, megértő családjára támaszkodva, megy az élet tovább.

Találkoztam régebben egy anyukával, aki mindkét szülése után, megjárta a borzalmat, ami  a várva várt jövevény felé érzett érdektelenséggel, és tétlenséggel és teljes lehangoltsággal járt. Én akkor nem ismertem, csak amikor már  emlék volt mindez! Olyan izig-vérig édesanya volt, hogy nagyon nehezen tudtam elképzelni, amit hallottam az egészről.

Aztán eljött az én időm! Alapjáraton vidám, agilis, kitartó, talpraesett, bőbeszédű vagyok. A gyerekeket imádom.
A vietnámi gyereke voltak velem abban az időben. A sajátjaim nem éltek velem, de Vikim a közelemben lakott.
A bölcsiben, ahol 25 éve voltam már egy kollektíva tagja, ahol láttak bőven szomorúnak, idegesnek, sírósnak, ha a körülményeim úgy alakultak...fel sem figyeltek, hogy gyakorlatilag ok nélkül kezdek el zokogni, vagy épp csak ülök magam elé bámulva. Kolleganőm sokat segített, hogy a csoport gyerekei, ne kelljen, hogy végig nézzék. Átvette a feladataimat, sőt más kolleganők is helyettesítettek, hogy ne legyek a gyerek között ilyen állapotban. Nem tudtam, hogy mi fáj, mert épp nagyjából, nem volt idegeskedni valóm. Közeledett a nyári zárás, készültünk a gyerekekkel a szabadságra és egy balatoni nyaralásra.
Misiék megszokták, hogy vidám vagyok, programok vannak minden nap, ha csak egy játszótér is. 10 -re kész az ebéd, hogy velük tudjak foglalkozni.
Most, egy tészta kifőzése, akkora feladat volt, hogy örültem, ha délben ebéd lett az asztalon. Lemenni nem volt kedvem, még a ház elé sem játszani.Beszélgetni szintén nem akartam, sőt az ő csicsergésük is nagyon zavart. Ahogy elmentek, mindent kikapcsoltam, és néma csenden bőgtem végig az estét, akkor már hatalmas lelkifurdalással párosítva! Ők már 5-6 éve velem voltak, segítettek azzal, hogy elfogadták a "semmittevést", azt hogy nincs közös program, játék.Közeledett a nyaralás, amit máskor, előre örülve tervezgettem, láttam lelki szemeimmel az örömöt a gyerekek szemében, miközben lubickolnak és élvezik a helyzetet.. Ők nagy izgalomban voltak már, én pedig beleőrültem a gondolatba is, hogy el kell mennünk.
Elmentem, valójában, már csak vonszoltam magam. Kolleganőm nyaralójában voltunk, aki nagyon sokat segített, hogy a kicsik azért jól érezhessék magukat. Számoltam az órákat, hogy meddig kell még maradni. Gyerekeim hívtak naponta, és zokogva hajtogattam, hogy "nem bírom tovább" " haza akarok menni"!
Ők már látták, hogy nagy a baj, mire hazaértünk, leszervezték, hogy orvoshoz menjünk. Én csak hajtogattam, hogy megoldom! Majd túl leszek rajta! Nem kell segítség!
Aztán beadtam a derekam. 6 hétig voltam kórházban, amiből 5-öt végig bőgtem, szótlanul, evés nélkül. Addigra hatottak kb. a gyógyszerek, és kezdtem visszaállni. Nem kaptam soha vissza a régi énemet! Pár poklot még megjártam, járok néha most is, csak már felismerem a jeleket, és tudom, hol a segítség!
Azóta, ahol tudok, és aki kéri, megpróbálok segíteni! Szeretnek hozzám fordulni, mert én tudom, miről beszélnek! Én nem mondom, hogy szedd össze magad, ami egy depis számára, a legborzasztóbb mondat, mert azt jelzi, hogy hisztizel, nem vagy képes végezni a dolgod normálisan, mert lusta vagy!  Sorolhatnám!

Egy mondhatni, morbid dolog is történt azóta. A kórházban összebarátkoztam egy nővérkével, akivel sok közös vonásunk volt, életünk buktatói is hasonlítottak egymáshoz! Barátok lettünk!
Pár hónapja felhívott, hogy beszélgetni akar. Addig is hallottam a hangján gyakran, hogy közel áll a depresszióhoz, de jól kibeszélte magát, és úgy tűnt, megnyugodott. Most nem így volt. A tünetek olyan szinten érték el, hogy már érezte, segítségre van szüksége. De engem azért hívott, hogy elmondhassa, amiket érez, amit tapasztal magán, mert én tudom miről beszél! Orvoshoz fordult, beállítottak egy nem túl kemény gyógyszerezést, és azóta jobban van.
Most két kismamáról is kiderült, akivel tartom a kapcsolatot az interneten, hogy hasonló érzések gyötrik.
A család, és főleg ő áll értetlenül, hogy a 9 hónap, aminek minden napja öröm volt, mert egyre közelebb vitte a várva várt baba érkezéséhez! Aki annyira szerette már a magzatát is...most ingerült, passzív, fáradt, kedvetlen.
Az egyikük, szintén azzal hívott fel, hogy én legalább tudom miről beszél! A környezet nehezen érti meg, hogy tulajdonképpen min kesereg, miért sír, miért nem tudja élvezni gyönyörű kisfia rezdüléseit.
Most csak rövid hírek jönnek tőle, hogy sok a dolog! Befőzés, keresztelő miegymás....de ez azt jelenti, hogy jó irányban mennek a dolgok. Nem zaklatom, majd jelentkezik, amikor a sok élmény, tennivaló között, akad egy kis ideje! Szerencsére!!!!!!!
A másik anyukával még nem sikerült szorosabb kapcsolatba lépnem, de nem adom fel, mert a korai felismerés nagyon fontos.
Ha valaki találkozik hasonlóval, ne ítélkezzen hirtelen, mert  a lustának, rossz anyának stb.-nek titulált anyuka, nem felfelé, hanem, lefelé fog csúszni! Ne menjetek el szótlanul mellette!!! Segítségre van szüksége, csak nem ismeri még fel!
Általában a szülés utáni depresszió, elmúlik a kezelésre, és talán soha nem is tér vissza! Lehet, hogy a tomboló hormonok váltják ki...de mindegy! Közösen lehet túl lépni rajta!