Gyerekdolgok: Félelmeink

Ma reggel,a szokásos körbelátogatásom során olvastam, hogy egy kisfiú fél a légytől.
Ennek kapcsán, egy csomó emlék, gondolat jött elő bennem. Félelemben otthon vagyok...sajnos!
Szinte mindentől félek. A szokásos magasság, bezártság, mélység, sötétség, víz... Emellett, a létező leghétköznapibb dolgoktól is. Ez megkeseríti az életem, mert szinte folyamatos szorongásban élek. Volt, amit próbáltam szakember segítségével feloldani, volt, aminek az eredetét kiderítettük, volt, amit magam próbáltam leküzdeni.....de maradt bőven.

Ennek határozott előnyét élvezem viszont, a gyerekeknél. Tudom, furcsán hangzik, de alátámasztom mindjárt!:))
Attól, hogy én félek bizonyos dolgoktól, el sem tudom képzelni, hogy a gyerek nem fél, hanem élvezi. Viszont amit ő élvez, attól én leizzadok. Az én gyerekeim megszenvedték ezt rendesen, de a rám bízott babák, csak átmenetileg kell, hogy elviseljék. És hihetetlen, hogy minden gyerek megérti, és ha valamire kérem, hogy ne tegye, azért, hogy megnyugodjak, szót is fogad. Sokkal inkább,mint ha csak tiltanám, vagy a veszély lehetőségeit latolgatnám. Ráadásul, azzal az ő félelmeit is fokoznám. Így pedig, hogy én félek, ők felbátorodnak, és a legédesebb helyzetek adódnak.!:)) Volt, aki nyugtatgatott, hogy fogja a kezem, ne féljek! Ezzel viszont, megakadályoztam, hogy a Duna parton pl. lemenjen a víz közelébe, és nem kellett vitatkozással, rászólással, veszekedéssel megállítanom. Csak annyit mondtam "ne menjünk le, mert én félek!". Jöttek az aranyos válaszok! "Ne félj, nem esel bele!" " Ne menj túl közel!" " Oda lépj, ahova én" " Nem engedem el a kezed!"....stb. Lényeg! Nem mentünk le!:))
Szerencsére, nem ilyen szülőkkel voltak megáldva, így az élmény nem maradt ki az életükből.
Nagyon sok ilyen esetet tudnék felsorolni. Ennek eredménye viszont, hogy már sokszor ott tartunk, hogy el sem kezdenek olyan dolgot, ami az én "tilalmi" listámon szerepel...egy legyintéssel elintézik! "Tudom, félsz!"
A legutóbbi, Alberttal töltött nap is tele volt ilyen sztorikkal. Amikor meglátom a kést, vagy a nagy ollót a kezében (tökéletes biztonsággal használja!), még meg se szólalok, már mondja: Ne izgulj, lefele tartom! Ne félj, vigyázok! A szigeti móka is tele volt ilyenekkel, de épségben hazajöttünk:)) És már tudatosan úgy csinálja a dolgokat, hogy bele van kalkulálva az én szorongásom. Ezáltal, a gyerekek felbátorodnak , és az esendő felnőtt fölé kerekedve, növeli a magabiztosságukat. Minden rosszban, van valami jó!:)))

Hát, a 33-34 éves gyerekeim, már nem veszik ilyen viccesnek a dolgot! Amikor a zebrán meg akarom fogni a kezüket, teljesen felháborodnak...:)))) Amikor autóval mennek valahova, vagy vizes programjuk van, vagy általam veszélyesnek ítélt helyre mennek...puffogva bár, de azért felhívnak, hogy "életben vannak":))

Amikor viszont egy gyerek fél, akkor legyőzöm a saját szorongásom, és az ő megnyugtatására, egy időre el tudom hagyni. Ilyen pl. a víz! A látványra is összeszorul a gyomrom. Ám amikor kisebb gyerekkel megyek strandra, zokszó nélkül bemegyek a vízbe vele, hogy ott legyek a közelébe, fogjam, és biztonságban érezze magát! Amint nagyobbak, és megtanulnak úszni (én, persze nem tudok!), akkor már megint a parton szorongok! Pedig a mély víz persze, szóba sem jöhet!!!:)

A gyerek félelmeit, ebből kifolyólag, nagyon komolyan veszem. Soha nem bagatellizálom el, és valahogy mindig megpróbálom gyökereiben feloldani. Guszti pl. a kutyáktól félt, amikor kicsi volt. Eleinte, igyekeztünk elkerülni a találkozásokat, de elég nehéz, egy kertes házas környéken. Addig beszéltem neki mesés történeteket, lefordítva az ugatás jelentését, hogy egyre biztonságosabban ment a kerítés mellett, és a végére, már ismerősként álltunk meg köszönni az utca kutyáinak.
Misi, a póktól félt nagyon: Egyszer annyira megijedt, hogy egy darabig dadogott is utána. Átéreztem,és próbáltam elkerülni a helyzeteket, és azon kívül, hogy az állat veszélytelenségét elmondtam, nem erőszakoltam rá, hogy megbarátkozzon velük. Lassan, ahogy nagyobb lett, el is maradt a dolog nála.
Ha valaki a sötétben fél, egy pillanatig sem gondolkodom, hogy égve maradjon-e a villany éjszakára.

Az én gyerekkoromban, a vidámpark, számomra egy rémálom volt. Szüleim, mind évben elvittek, gondolván, hogy micsoda jó programot találtak ki nekem. Ha hangot adtam félelmeimnek, megnyugtattak, hogy nincs mitől, és felszálltunk együtt a repülőre, hullámvasútra, körhintára...stb. Nem nyugodtam meg!! Csak akkor, amikor hazafelé tartottunk:)))
Amikor az én gyerekeimmel mentem, mert ugye nekik is járt, el sem tudtam képzelni, hogy mit élveznek rajta? De, ha muszáj volt, inkább mentem velük, hogy a kezüket foghassam, és ott legyek, ha baj van:))
Meg is keserítettem minden programot, és mindnyájan fellélegezve mentünk haza, hogy vége a napnak!
Akkor jártak jól, amikor a férjem is ott volt, mert akkor nyugodtan élvezhették a lehetőségeket, én meg lent a szorongás összes tünetével, de csak saját jó hangulatom rovására, várakoztam.

Lehet, hogy szakember szemével, ez valami rossz dolog, de nekem és kis barátaimnak bejött!
Nem mennek túl magasan a mászókára, csak addig, amíg elérem őket. Nem hajtják túl magasra a hintát, szó nélkül fogják a kezem az úton, vagy a járműveken, a nagyobbak sem mennek a látóteremen kívül.....
A jeges úton, biztos, hogy nem csúsznak el, hiszen az én kezem kell fogni, hogy ne féljek!:))

Természetesen a Télapótól is féltem gyerekként. Ebből adódóan, amikor a bölcsiben a kolleganők szervezték az mikulás jövetelét, kézzel-lábbal tiltakoztam. Ők is ismertek, és megállapodtunk, hogy a program alatt, én leszek az, aki a rettegő gyereket elviszi a helyszínről! Nem volt sok feladatom:))))