Felbátorítottatok!

A hozzászólások után, nagyon sokat gondolkodtam, és igaz, hogy semmi olyan nem jár a fejemben, amiről már ne hallottatok volna, így akkora hangulati romlást, valószínű nem is tudok okozni! Nekem meg, talán jobb is, ha letehetem, és továbbléphetek.

Anyák napja indította el az egészet. Mindannyian, akik itt vagyunk, adunk és kapunk is már ezen a napon!
Sokan vagyunk, mint én is, aki már adni nem tud sajnos.
Aki adhat, azok között is van számtalan, akár a közvetlen környezetünkben is, akik már csak az illem kedvéért teszik, vagy egyáltalán nem köszöntik anyukájukat. Ebben semmi szemrehányás nincs, csak azon gondolkodtam, hogy hogyan alakul ki, abból a nagyon szoros, nagyon szeretetteli, óvó, ragaszkodó kötelékből, nagyon sokszor a teljes elszakadás akár?
Konkrét példák nélkül, tudok olyat, aki nem beszél már a szüleivel, évek óta. Van, aki már csak nyűgnek tekinti, (a gyakran valóban az!), édesanyát. Hangsúlyozom, hogy nem kritikát gyakorlok, nem elítélek, hiszen átestem én is olyan helyzeteken, amikor bizony, nem csordult ki a szeretet belőlem!
Aztán a gyerekeink. Egyszer csak kamaszok lesznek, többet fordulnak a barátaik, majd a barátnőik felé, aztán felnőnek, önálló életet, saját családot teremtenek, és akkor kezdjük mi megtapasztalni, amit eddig észre sem igen vettünk magunkban.
Magamról már kiderült, hogy valahogy, már a kamaszokkal sem találom meg a hangot.A hatalmas aggodalmaskodásom, féltésem, inkább eltávolította a gyerekeket, amitől ők sem voltak már őszinték, amitől én megint csak aggódtam....és nincs megállás. Ez, egy idő után, terhes mindenki számára. Jönnek a sértések és sértődések, és egyszer csak rádöbbenünk, hogy a puha ölelő kezek, már nem nyúlnak felénk, vagy esetleg, már el is lökik a kezünket.
És itt jön megint a visszafelé is! Hát nem idegesített engem is akár anyós, akár anyuka, amikor nem hagyták élni az életem! Ki gondolta, hogy aggódnak esetleg?
Hogyan jut el az ember oda, hogy vagy bevallja, vagy nem, de nincs szüksége már szülőre!
És hogy csinálják azok, akik életük végéig nagy szeretettel és odaadással fordulnak szüleik felé, és hogy csinálják azok a szülők, aki szabadjára engedik gyerekeiket, elfogadják döntéseiket, és hibáikkal kudarcaikkal együtt, végig anya-gyerek kapcsolatban  élnek. Nem arra a sok szólamra gondolok, amit ilyenkor ünnep tájékán hallunk mindenhonnan! Arra, amit ha körülnézünk, szintén látunk magunk körül bőven!
Az a borzasztó erős kötelék, hogyan, miért és mikor szakad el? Ezekre sem lehet semmilyen irányokat előírni, pedig van róla irodalom bőven. Pszichológiai és mindenféle nevelési tanácsok folynak mindenhonnan, de ezeket nem lehet minden helyzetben megvalósítani, hiszen mindnyájan mások vagyunk, másképp gondolkodunk, más természetünk és élethelyzetünk van!
Nincs magyarázat, nincs biztos tipp....csak meg kell élni! Meg kell vívni a csatát, ha úgy alakul felfelé, vagy lefelé is. És sokan elvéreznek ebben a csatában!

Szóval, én sokat sírtam anyák napján!

A másik, amin agyaltam, a válás. Magam is elváltam nagyon rég ugyan, tehát van saját tapasztalatom. Most környezetemben van két válás is, ahol kis gyerek van. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy hogyan élik meg a gyerekek. Pontosabban látom, tapasztalom, sőt saját bőrömön is kellett éreznem...de hogyan lehet, egy pici gyerekkel megértetni, elfogadtatni az egészet? Ha kilép önszántából valaki a családból (az egyik eset ilyen), hogyan tud tovább élni, hogy gyerekei nincsenek mellette? Aki eddig akkora látványos, és őszinte ragaszkodással szeretettel fordult a kicsi felé, hogy képes szemébe mondani, hogy elhagylak titeket, konkrétan más valakiért?!
A másik esetben, a szülők nem tudtak tovább együtt élni. Van ilyen, és szerencsére, már senki nem várja el, hogy életünk végéig szagoljuk, amit szakítottunk, még akkor is, ha az már nagyon bűzlik.
Ebben az esetben, nagy hangsúlyt fektettek, hogy a gyerek a lehető legkevesebbet sérüljön. De lehet így?
Szerintem nem! De hogyan lehet enyhíteni? Mindegy, hogy tagadják, vagy őszintén  megbeszélik, a gyerek más perspektívából látja az esetet, és így másképp éli át.
A következményekről nem is beszélek! Szerencsés esetben, egyszer csak megszokja, elfogadja, beleilleszkedik az új felállásba, túl jut rajta. De van, aki egy életre sérül.
És mivel teszünk jót? Ha összetartunk egy hideg, fagyos, érdektelen, esetleg cirkuszolós családot, vagy azzal, hogy felbontjuk az egységet, és egy csonka, de nyugodtabb, lelkileg egyensúlyban élő közeget keltünk életre?

Hát "röviden", ezekkel a szerteágazó  gondolatokkal küzdök!

Kell a Bazsi, hogy visszahozza bennem azt az örömöt, amit csak egy ilyen pici emberke tud adni!!!!