Bölcsesség

Lassacskán ráébredek, milyen bölcs is a természet.
Az elmúlt hét hónapban rengeteg minden történt velem /velünk.
3-4 hetes állapotos voltam, mikor a nőgyógyászom közölte velünk a jó hírt. Mivel 5 éves kapcsolat után ez év augusztusára terveztük az esküvőnket, és a hírt májusban kaptuk, kicsit felbolydult az életünk.
Az elején kezdeném: 2 hét erős hasfájás után mentem el az orvoshoz, és bár nem tudtuk, hogy mi lehet a baj, azért azt éreztem, hogy ez most nem "olyan" késés, illetve hasfájás, mint máskor. Egész hétvégén kérdezgettem Sándoromat, hogy "mi lesz, ha?", és mondogattam, hogy "szerintem valami nem stimmel". Aztán május 17-én délutános lettem volna, így korábban bementem a városba és a kórház felé vettem az irányt. Azt gondolom, hogy sokáig, vagy talán soha nem fogom elfelejteni, ahogy a doki fogadott felöltözés után: "Terhesek vagyunk, örülünk??" Őszintén szólva, csak vigyorogni tudtam, majd kiesett a szívem, és mihamarabb ki akartam menni a vizsgálóból. Aztán futás a kocsihoz, telefon a kézbe, és annyira sírtam, hogy nem tudtam elmondani szép, kerek, egész mondatokban a történteket. Sanyi hallgatta a maga halálos nyugalmával, aztán letettük. Annyit mondott csak, hogy "ok, jól van, na, ne sírj".
Vettem néhány mély levegőt, aztán felhívtam anyámat.
Alig hogy letettem a telefont, megint csörgött: Sanyi.
Felvettem, és nem jutottam szóhoz. Csak mondta és mondta, és alig értettem, mert arról beszélt, hogy örül, és siet haza, és azonnal menjek be a céghez, mert én aznaptól nem dolgozhatok, és vigyázzak, meg hogy ettem-e már, a hasfájásra váltsam ki a gyógyszert, és így tovább percekig.

Hát szót fogadtam. Lemondtam a műszakot, amitől mellesleg a doki is eltiltott, aztán irány haza.

Nem nagyon mondtuk senkinek, mert nem akartuk elhinni. Aztán egy hét múlva, mikor vissza kellett menni vizsgálatra és az orvos megerősítette, akkor közölte Sanyi a szüleivel.

Furcsa hetek következtek. A hasfájás nem szűnt meg, ezért hathetesen két napra befektettek megfigyelésre.
Injekciók, gyógyszerek, de aztán hazajöhettem.
Közben még lótás-futás, mert a nem szakmai feladatokat és vállalásokat azért még megcsináltam. Persze az esküvőt is szervezgettük, mert bár sok minden kész volt májusra, de a ruhámat például le kellett cserélni, virágokat rendelni, ilyesmi.

Nagyon sok változáson mentem / mentünk keresztül. Mind testileg, mind pedig lelkileg. Volt olyan idő, amikor órákat bírtam sírni azon morfondírozva, hogy én nem leszek jó anyuka, és nem vagyok készen, és hogyan lesz egyáltalán ezután. Közben nem híztam, amit a védőnőm minden alkalommal szóvá tett. Ugyanakkor mégsem jöttek rám a ruháim, olyan volt, mintha a kilók átvándoroltak volna a fenekemre, combomra, melleimre.
Sírtam azért, mert le kell cserélni a "tökéletes" menyasszonyi ruhámat egy egyébként ugyanolyan szépre, aztán rá tíz percre már azért tört el a mécses, mert milyen gyerekes és kicsinyes vagyok, hogy egy vacak ruháért sírok. Aztán Sanyi megvigasztalt, és akkor meg azért sírtam, hogy ő milyen kedves, én meg egy dög vagyok....
Aztán itt vannak a jókedvű pillanatok. Amikor az éjszaka kellős közepén jutott eszembe, hogy "Kicsim, kelj fel, képzeld, gyerekünk lesz...." Aminek a minden reggel négykor kelő kedvesem nem igazán tudott örülni, annak meg pláne nem, hogy természetesen ehhez is sírtam egy sort, csak most örömömben....:D

Lassan eltelt a nyár, augusztus 28-ra volt kitűzve az esküvőnk. Kb. 20 hetes volt a babánk, és Sanyi mindig azt mondta, hogy lánya lesz, de nem akarja a dokit megkérdezni a baba neméről. Aztán augusztus 24-én a barátnőmmel mentem ultrahangra (ez volt a második hasi uh.), és az orvos feltette a kérdést: "Tudjuk már a baba nemét?" Mondtam, hogy nem, de azt már nem tettem hozzá, hogy nem is akarjuk megtudni... Mire ő: "Fiú lesz, jó lesz?" Gondoltam magamban, hát nem a húspultnál vagyunk, hogy "57 deka, maradhat?", úgyhogy rávágtam, hogy naná!!!:D
Jó szokásomhoz híven kirohantam az épületből, barátnőm épp telefonált, tehát kellett valakit találnom, akinek elmondhatom. Így esett, hogy az egyik belgyógyász, akivel már volt dolgom korábban a gyomrom miatt, lett az áldozat. Ő akarta... minek kérdezte meg, hogy hová ilyen sietve... Ennyi elég volt, hogy ömöljenek belőlem a szavak: "Doktor úr, fiam lesz, nézze, látja?"
Persze bennem volt a félsz, mert Sanyi annyira lányt emlegetett, már a név is megvolt: Sára Magdolna.
Most nem bíztam a telefonra, irány az Ő munkahelye, kihívtam és mutattam a felvételt. Hagytam időt neki, hogy kiböngéssze a két comb között az árulkodó jelet. Afféle visszafogott ember, kellett neki egy fél óra, mire utánam telefonált, hogy közölje, örül, és eddig is fiút akart, csak azért mondta, hogy lányt, mert azt hitte, én azt szeretnék. Pedig én is azért mondtam, hogy lányt szeretnék, mert azt gondoltam, hogy ő azt akar....:)
Tudom, tudom, zsák a foltját....

Innentől kezdve madarat lehetett velem fogatni. Nem érdekelt, hogy borús az idő 28-án, sem az, hogy kipottyant a fátylam a polgári szertartás után, és a templomba anélkül mentem, konkrétan semmi nem tudott kizökkenteni a jókedvemből.

Azóta készülgetek, ruhákat szedtem össze, de a nagy dolgok beszerzését még halogattam. Annak még nem éreztem idejét.


Aztán ez is változott. Nem hittem el eddig, de tényleg van olyan, hogy fészekrakó ösztön. Visszafogott, de egyébként felettébb humoros férjecském (aki 10 évig tartott nyulakat) szerint már tépem a szőröm és hordom a ház egyik sarkába. Kiságyat vettünk, ruhácskákat mostam, életemben először nagy tételben vasaltam, most már készen áll a "hazahozós batyu", meg az én utazótáskám is, a biztonság kedvéért. Vezetgetjük a babanaplót, beszélünk a babához. Választottunk neki nevet: Kristóf Sándor....

Itt tartunk most. Ezért írtam, hogy bölcs a természet. Hagy időt arra, hogy felkészüljünk nem csak testileg, hanem lelkileg is. Ad időt rá, hogy megszokjuk a gondolatot, átrágjuk magunkat a bizonytalanságon, félresöpörjük eddig életünk olyan részeit, amikről aztán kiderül, hogy nem is hiányoznak, és csak azt hittük, hogy fontosak. A várandósság alatt a leendő nagyszülőknek is van idejük megszokni, hogy a gyerekük nem csak gyerek, hanem már ő maga is szülő. Ez szerintem legalább olyan göröngyös és hosszú folyamat, mint szülővé válni.
A férjemben óriásit csalódtam pozitívan, mert ő, aki annyira anyás volt, és aki teljesen elzárkózott eddig a gyerekvállalás gondolatától, az első perctől kezdve rajongással és gondoskodással fordul felém, és bújja a babainfós oldalakat, könyveket.Most már elégedetten, félelem nélkül várjuk a babát, az egyetlen dolog, amitől még tartunk, az a szülés.
Még hihetetlen ugyan a gondolat, hogy most már örökké és visszavonhatatlanul felelősek vagyunk egy kis emberért, aki akkor is kapocs lesz köztünk, ha netán minden más kötelék elszakadna.

Azért írtam le nektek a mi történetünket, hátha segít annak, aki most jár a sírós, bizonytalankodós, vagy épp megfutamodós stádiumban.