Még mindig tanulok!

Már többször írtam, hogy visszatekintve, és egy csomó tapasztalattal gazdagodva, sok dologról megváltozott a véleményem, a hozzáállásom.
Most is sikerült rácsodálkoznom egyre. A név mindegy, az eset az érdekes számomra.
Elsős kisfiú. Tanítónéni elmondja, hogy a gyerek nem viselkedett "rendesen", nem akart dolgozni, nem figyelt, szétdobált dolgait....Nagyjából, meg lehet magyarázni az okot, de valahogy mégis, jobb belátásra kell bírni a kicsit.
Én többször átéltem hasonlót, a saját és a vietnámi gyerekekkel is. Úgy próbáltam megoldani, hogy órákig beszéltem, hogy meggyőzzem a gyereket, hogy szót kell fogadni, és oda kell figyelni, és nagyon szomorú vagyok (legtöbbszőr sírással alá is támasztottam, persze nem hamis, hanem igazi ).
Miközben este átgondoltam a dolgokat, mindig eszembe jutott, hogy apukám is "prédikálós" volt, de néha lecseréltem volna egy fülesre, annyira féltem tőle, és olyan rossz érzés volt, hogy nem hoztam a várt sikert, hogy szégyenkeztek miattam, és nem tudok rendesen viselkedni...
Éreztem, hogy nem jó a módszerem, de nem tudtam, hogy másképp hogy próbáljam jobb belátásra bírni a gyereket. Soroltam, hogy a többi gyerek sem tud tanulni tőle, a tanítónéni nem tud foglalkozni az anyaggal, nem lesznek barátai,ha mindig probléma van vele..és Isten tudja, mit elő nem szedtem,!Aztán este átgondolva ,megbántam..legközelebb másképp teszem.!....hát, más szavakkal talán, de a lényeg maradt!
Most, visszafogott lélegzettel ültem be a kocsiba, szinte szorongtam, hogy most mi fog történni???

A rövid hazaúton, anya megértően tudomásul vette, hogy rossz napja volt. Nem faggatta, hogy mitől, nem firtatta, hogy hogyan történt...hanem közölte, hogy van ilyen, a felnőttekkel is, de valahogy kordában kell tartani, ha rossz napja van, ám időnként belefér, és elfogadható,csak nem lehet sűrűn.A gyerek tökéletesen megértette. Nem kellett se bocsánat kérés, se ígérgetés, fogadkozás. Az egyszerű kérdésre, hogy "jó?", egyszerű válasz volt "igen!"...és éreztem, hogy a kicsi fejében helyén vannak a dolgok. több szó nem esett, és biztos vagyok, hogy reggel sem azzal lett elengedve, hogy ma biztos, hogy jó legyen...
Most, ennyi év után döbbentem rá, hogy hogyan kellett volna kezelnem a dolgokat nekem is!

Egy jó tanácsot én is tudtam adni, szerencsére, vagyunk olyan viszonyban. Mondtam, hogy nekem egy bajom van, amire szintén lassan jöttem rá. Hogy ne a gyerek feje felett beszélje meg a tanítónéni, az anyukával az esetet.Anyuka azt gondolta, hogy jó, ha a gyerek is hallja......aztán megbeszéltük, hogy a gyerek egész nap hallotta, aztán anya is rátért egy kicsit.... de az, hogy a feje felett "csatáznak" a felnőttek, azt tapasztalatból tudom, hogy milyen nyomot hagy..

Sokat gondoltam az esetre, még este is, beleéltem magam mindenki szerepébe, de beláttam, hogy valahogy így kellett volna nekem is!