Most kapcsolatunk kezdetét írom meg.
Sajnos, pár éve depressziós lettem, ami a bölcsődei munkámmal nem volt összeegyeztethető, szerintem, mert az orvosok szerint igen. Én azt gondolom, hogy az én hangulatingadozásomat nem várhatom el, hogy 10-12 gyerek megértse, és alkalmazkodjon hozzá. Az én munkám hivatás, és nem teljesítmény érdekeltségű.
Ekkor még, a vietnámi gyerekeim voltak, de ők, mint szinte családtag, végig követték az eseményeket. Ugyan, amikor kórházban voltam, láthatóan érezték a hiányomat, de családjuk, és az én gyerekeim segítettek áthidalni. Telefonáltunk, meglátogattak, és hétvégeken, amikor otthon voltam, velem voltak.
Egy idő után, annyira javult az állapotom, hogy egyre inkább hiányzott a kisgyerek az életemből, és a feladat, amit adnak, az élmény, amit kaphatok-adhatok!
Hirdetni kezdtem. Több jelentkező volt, de vagy távolság, vagy időbeosztás miatt nem feleltünk meg egymásnak.
Ekkor keresett meg egy anyuka, akik tőlünk nem messze laktak, és egy két és fél éves kisfia volt, aki betegeskedés miatt, kimaradt a bölcsiből. Anyuka, pedagógusként, nem hagyhatta ott a megkezdett tanévet, így gondolták, hogy segítséget keresnek.
Annyira izgultam, mert nekem is bizonyítékot kellett szereznem újból, hogy nem veszett el az a képességem, hogy a gyerekekkel hamar tudok, jó kapcsolatot kiépíteni.
Anyuka addigra, már igen elkeseredett volt, a sok meghallgatott, és nem megfelelő jelentkezőtől.
Én pedig abban a dilemmában vergődtem, hogy ha rákérdeznek, miért vagyok leszázalékolva, mit hazudjak!
Hazudni, soha nem tudtam jól, mert meglátszott rajtam, elszóltam magam, de ami a legrosszabb, belülről rágott az őszintétlenség.
Mikor a kérdés felmerült, meg is mondtam egyből az igazat. Addigra már beszélgettünk annyit, és az anyuka volt olyan tájékozott a témában, hogy át tudtuk rágni, hogy hogyan álljunk hozzá.
Nem ragozom! Szerencsére, Guszti volt az a terápia, ami állandósította azt, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Annyi kellemes dolog várt nála, vele, hogy időm sem maradt szomorkodni, és az élet céljait keresni! Köszönöm neki, és hálás vagyok a segítségéért!:))
Ismerkedésünket, az egész család izgulva, fürkészte. Nem kellett sokáig! Ahogy a kisfiút megláttam, éreztem, hogy jön-jön belülről az a csodálatos érzés, amit mindig kiváltottak a gyerekek belőlem. Nagyon hamar összebarátkoztunk, és mivel a szülők is segítettek azzal, hogy "barátként" kezeltek, az összeszokáson nagyon hamar túl estünk.
Ekkor kezdtem feltérképezni, hogy mi érdekli, mivel lehet játékba vinni, mennyire megbízható az utcán....és még a sok minden ahhoz, hogy később olyan programokat szervezzünk, ami biztonságos, és érdekes.
Guszti sem volt "tévés" gyerek szerencsére. Szerette a mesét, sokat nézett olyan könyvet, amiben őt érdeklő dolgok voltak, szeretett és tudott építeni, könnyen lehetett szerepjátékba vinni. Szerencsére nem volt sem durva, sem agresszív játéka, vagy filmje. Sőt, a szomszéd gyerekek vadabb játékait elkerülte.
Amikor már biztonsággal mozogtunk, inkább elmentünk különböző helyekre kirándulni, vagy csak épp sétálni, miközben nagyon sokat beszélgettünk, énekeltünk, verseltünk.
Szépen sorban, megismerkedtünk a közlekedési eszközökkel, kipróbáltunk mindent. Megtanultuk, azokat a viselkedési szabályokat, amiket utazás során, jó ha tud az ember. Gyakran kaptunk is mosolyt, vagy egy-egy kedves, dicsérő szót, jártunkban-keltünkben.
A játszóterek közösségének "rendjét" is megtanultuk, ami azért sem volt nehéz, mert Guszti, konfliktuskerülő kisfiú volt. Nem volt irigy, nem volt agresszív. Alkalmazkodott a játékszabályokhoz. Sorba állt a csúszdánál, kivárta, amíg üres lesz egy hinta, boldogan adta kölcsön a játékait....
Élményeinkről még sokat fogok lejegyezni, képekkel illusztrálva, hiszen én is újra élhetem lélekben a szép napokat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése