Játszótér

Igazából a Tuti helyek" oldalra akartam írni ezt a bejegyzést, de rájöttem, hogy amiről beszélni szeretnék, nem is kötődik pontos helyhez.

Pesten, és a nagyvárosokban, szerencsére már nem nehéz, jó játszóteret találni. Sőt, én gyakran váltogatom is, pl. aszerint, hogy kora tavasszal a naposabb, hőségben a fásabb tereket keressük fel. Aztán attól is függ, mekkora és milyen természetű a babám. Ha még kicsi, akkor nem a legnagyobb teret választom, mert ott amikor elkóricál, esetleg fellökhetik, vagy olyan játékhoz téved, ami neki még nem megfelelő.
Ha nagyobbacska, akkor szívesen megyek zsúfoltabbra, mert ott biztos talál partnert a játékhoz, ahol sok gyerek van.

Sokat tapasztaltam, és tanultam az évek alatt. A saját gyerekeimnél még az aggodalom kerekedett felül. Másról sem szólt, csak "kapaszkodj!", "ne olyan magasra!", "ne ülj a homokba, mert felfázol!" és sorolhatnám, amikkel megkeserítettem a szórakozásukat.
Láttam ugyan, hogy mások hogy csinálják, de képtelen voltam elsajátítani.

Az évek alatt, a bölcsődében, lassan le kellett vetkőznöm ezt, mert olyan szorongással voltam az udvaron, hogy rendesen belefáradtam, mire bementünk. Ott többen voltunk, és lassan rám ragadt valami abból a nyugalomból, amit kolleganőim sugároztak.
Ha nem volt körülöttünk kicsi, mert szerencsére mindenki játszott, és nem szorult vigasztalásra, akkor beszélgethettünk is, hiszen teljesen megszokott, hogy ebben az esetben, nem nézünk a beszélőre, és ez nem udvariatlanság!
A szemünk rutinosan járta a terepet, ha valaki nem boldogult valamivel, vagy konfliktusa adódott, vagy egyszerűen rá kellett vezetni valami játéktevékenységre, akkor egy pillanat alatt ott tudtunk lenni.
Azok a gyerekek, akik valami miatt kicsit "veszélyesebbek" voltak, azt több szempár is követte, saját gyerek ide, vagy oda!

Később, bébiszitterként, egyszerűbb volt a dolog, hiszen csak egy kicsire kellett ügyelnem. Nagy élmény volt, amikor hosszabb ideig voltunk társak,  látni, ahogy nő a bátorsága, az ügyessége, a biztonságos mozgása.
Volt alkalmam megfigyelni a szülőket is.
Szintén tanultam, hiszen kívülről láttam, és másként értékeltem dolgokat.
Megfigyeléseim alapján, két nagy csoportra osztottam magamban őket, és a harmadikba maradtak azok az anyukák, akikkel azonosulni tudtam.

Az egyik csoport, akik azért jönnek le, hogy társaságban legyenek. Ezzel semmi baj nincs is, hiszen valóban kell a kimozdulás, a beszélgetés, a barátkozás! Csak akkor borulok ki, amikor körben állva, háttal a gyerekeknek, semmit nem látva ,érzékelve,folyik a pletyka. Igen, pletyka, mert vagy arról, hogy ki milyen drága cipőt, játékot vett, milyen márkájú bébiétel a legjobb, hol sikerül beszerezni a különlegességeket, amit aztán le lehet hozni mutogatni! Persze harsányan közzé tenni, hogy nyugodtan játsszon vele mindenki, sőt esetleg még rá is szól a gyerekre, hogy ne legyen irigy. Ezek a különleges játékok jó sok konfliktusra is adnak lehetőséget.Vagy arról beszélgetnek, aki épp nincs ott, és a legrosszabb, hogy arról hogy annak a gyereke milyen "buta" "agresszív", "szemtelen", "ügyetlen".....Ezért kerülöm inkább az efféle csoportosulást.
Eközben a gyerek egy másik anyukával, és annak kicsijével játszik, és szerencsére nem tud elkóborolni, mert zártak már a játszóterek!

A másik csoportba azokat az anyukákat sorolom, akik kötelezően, és hangosan, folyamatosan játszanak a gyerekükkel, látványosan persze, hogy mutassa, ő milyen jó anya! Ők azok, akik állandóan szórakoztatni akarják a gyereküket, meggátolva, hogy társat keressen a játékhoz. Ragaszkodnak hozzá, hogy se ne kérjen mástól játékot, se ne adja az övét. A homokozó széléről nem mozdul el, a hintázást harsányan végig énekli, felmászik a mászókára stb.

Számomra az az elfogadható, és úgy is alakítom a gyerekeimnél, hogy lemegyünk, viszünk motort, homokozót, labdát. Kiöntjük a játékot a homokba, aztán a "partról" figyelem a továbbiakat. Persze, én is beszélgetek, csak a szemem ott van a gyereken.
Megyek oda, ha veszélyesebbnek érzem a mutatványt, csak már visszafogom magam a tiltakozásokban.
Hagyom, hogy más játékával játsszon, és a mienk is közös. Hiszen ez úgy működik a gyerekeknél, hogy a másiké érdekesebb.

A homokozáshoz mindent felhasználok,megüresedett dobozkákat, fagyis kanalat, leselejtezett háztartási eszközt, mosószer adagolót, és mielőtt kidobnék bármit, megnézem gyerekszemmel.Ha ezekből a nap végére hiányzik is valami, nem nagy veszteség!

A korának, és méretének megfelelő guruló alkalmatosságot viszünk, amin önállóan, és biztonsággal tud közlekedni.

Egy igen elrettentő példa kísér vagy tíz éve! A vietnámi gyerekeim kisiskolások voltak, amikor reneszánszát kezdte élni a roller. Tele is volt a környék rollizó gyerekekkel..
Ekkor lejött egy "ünneplőbe" öltözött nagyszülőpár, hozták a "szemükfénye" unokát, aki egy villany hajtású autóban feszengett. A nagyszülők büszkén tekingettek szét, hogy mindenki látja-e ezt a különlegességet.
A kicsi pedig, sóvár szemmel nézte a körülötte száguldozó, néha eleső gyerekeket, hallgatta a harsány biztatásokat......és tudom, hogy nagyon szívesen cserélt volna!!!