Megint találkoztam egy "verekedős" kisgyerekkel, ami elgondolkodtatott, és nem először.
Anyaságom, és pályám kezdetén, bőszen olvastam a szakirodalmat. Próbáltam követni, de rá kellett jönnöm, hogy ezt sem lehet szabályként alkalmazni. Minden gyereknél más a kiváltó ok, és más a kezelése. Nem szeretnék egyáltalán beleszólni a szakemberek véleményébe, csak a saját tapasztalataimat szedem össze. Ilyenkor, ha végig gondolom a történeteket, mindig tanulok belőle, és próbálom később alkalmazni, több-kevesebb sikerrel.
Eleinte, az volt az elképzelésem, hogy genetikailag van jó és rossz gyerek. Nyugodtabb és izgágább, csendesebb és harsányabb. Félénkebb és agresszív.....stb.
Biztos, hogy van benne ez is! Gyakran találkoztam pozitív, és negatív esetekkel.
A legközelebbi, Bazsi!! Kinga nyugodt természetét örökölte, mondhatnánk! Ám ahogy nézem, sokkal nagyobb jelentősége van, a nyugodt bánásmódnak és környezetnek, amit Kinga teremt maga körül.
Evvel is tudok ellenkezni, hiszen láttam családot, ahol az egyik gyerek vérmérséklete, homlokegyenest más volt, mint a másiké! Az én két gyerekem, és Misiék között is, hatalmas különbség volt e téren.
Aztán gondolkodtam, sokat, hogy egyazon környezetben, azonos nevelési módszerekkel, hogyan lehet ekkora különbség.
Akkor mégiscsak van örökletesség is? A nevelés valóban azonos? Nem lehet, hiszen a "jó" gyereket, biztosan másként neveljük, mint "rosszat". Maradjunk az elevennél, mert azt, hogy rossz gyerek, nem bírom elviselni!!!!
Nyilván az eleven, izgága, mozgékony gyerek, többször kerül veszélyes, vagy problémás helyzetben, mint aki békésen játszik, csendesebb, nem olyan akaratos.
A lelki érzékenység, biztos, hogy számít. Hiszen az egyikről leperegnek dolgok, a másik nem tudja kezelni. Pl. válás! Nálunk a lányom, látszólag törés nélkül viselte, legalább is látványos "tünetei" nem voltak. A fiam, szinte belebetegedett, és nem tudta feldolgozni, megemészteni, és főleg kezelni.
Vagy a szocializálódás. Az egyik gyerek megtalálja a társsaságában a helyét, a másik nehezebben,. Aki nehezen, az vagy visszahúzódik félénken, vagy harsányan, erőnlétét fitogtatva próbál beilleszkedni és elfogadtatni magát. Szerintem, mindkettő baj!
Közösségekben, gyakran titulálják jó gyereknek azt, aki soha nem ellenkezik, teszi a dolgát, és szinte észre sem lehet venni, hogy ott van. Szerintem, ez legalább olyan rossz, mint az ellenkezője.
Én pl. jó gyerek voltam, de inkább azt szoktam mondani, hogy nem mertem rossz lenni! Ez más!!
A közösségekben minden oldalról szerezhettem tapasztalatot. Úgy mint anya, mint gondozónő. Álltam mindkét oldalon.
A fiam elevensége miatt átélt események, kihatottak a munkámra, hiszen át tudtam érezni annak a szülőnek a gondját és érzéseit, akit folyamatosan ostoroznak gyereke viselkedése miatt. Ilyenkor sokkal jobb kapcsolatot igyekeztem kialakítani velük és persze a gyerekkel. Ebből nem adódik automatikusan, hogy mindig sikerült. Főleg a gyerekekkel szemben! Csak annyi, hogy nem raktam be a "rossz gyerek" fiókba, hanem próbáltam dolgozni, agyban, a megoldáson. Kerestem a megfelelő módszert, nem mindig sikerrel.
Esténként, az ágyban, újra átgondoltam egy-egy szituációt, és rájöttem, hogy nem úgy kellett volna reagálnom, ahogy azt tettem. Jött egy elhatározás, holnap másként fogom! Ennek csak az a lényege, hogy én úgy gondolom, hogy az ilyen kudarcok megoldása a felnőtt kezében van. Nagyon sokszor ostoroztam magam, hogy nekem ezt a helyzetet meg kellett volna oldjam, és az én hozzáállásomban volt a hiba, ha nem ment!
A figyelemfelkeltésből adódó "rosszaság" sem intézhető egyszerűen el azzal, hogy "akkor jobban odafigyelek!"
Szilvi esete, egyenesen kirívó volt. Azzal, hogy csak rá figyeljünk, olyan szintű, erőszakos ragaszkodás, vagy mindenkit túlkiabáló harsányság alakult ki, amit már nem lehetett kezelni, odafigyeléssel, felé fordulással szeretgetéssel!
Sem én, sem a közösségek. Például, ha épp telefonáltam, hivatalos ügyben akár, vagy ügyet intéztünk, vásároltunk....nem lehetett csak rá figyelni, pedig ezekben a helyzetekben provokálta a legjobban. Az iskolában, óra alatt, hogy ráfigyeljenek, a bevetett módszerei, egyszerűen megbolygatták az óra menetét!
Sokat tanakodtunk, beszélgettünk a nevelőivel. A legelfogadhatóbbnak, a dicséretet tartottuk, ami be is jött párszor, de amikor ezt akarta kivívni az óra 45 percében, nyilván ez is megvalósíthatatlan volt.
Próbáltam én is, hogy csak vele megyek valahova, hogy a figyelmem 100%-ban az övé legyen. Ez működött, de állandósítani lehetetlen.Nem lehetünk mindig kettesben, hogy ő legyen az egyetlen!
Ha közösségben van, akkor pedig a többi gyereknek is jár a figyelem, sőt aki hátrább húzódó,félénk, szorongó, annak legalább annyi kell, még ha nem is jelzi harsányan. Mert jelez, csak nehezebb észrevenni.
A bölcsiben talán, még nehezebb a feladat, mert az a korosztály, még nem minden eszközzel közelíthető meg. Voltak kolleganőim, akik azt vallották, hogy szépen megbeszélve a verekedős gyerekkel, hogy fáj a másiknak, amit csinál, és inkább tárgyalják ki, hogy mi is a probléma. Ez nekem nem jött be, mert mire szépen , nyugodtan odasétáltunk a problémához, addigra esetleg már nagyobb baj is lehetett, vagy már továbbállt a kis imposztor, és már fogalma nem volt, hogy mit is akar a gondozónő megtudni?
Hogy épp egy autót szeretett volna magának tudni,vagy csak simán nem tetszett amit a társa csinált.....
Ilyenkor, a leggyorsabban és leghatározottabban próbáltam fellépni először is a másik gyerek épségéért, aztán jöhetett a "tettes". Mivel már ismertem alaposabban, tudtam, hogy elég egy kis segítség, pl. egy másik helyzetet teremteni, amiben elterelődik a figyelem, vagy esetleg, már érdemes egy kicsit mellém ültetni, beszélgetni, mert túlpörögte magát. Hosszabb-rövidebb ideig tartó pihenés után, ami nem a cselekmény megbánására, és ígéretre, hogy nem fordul ilyen többet elő, biztatta, hanem egy kis lehiggadásra, pár szóval más irányba terelésre, új lehetőség felajánlására szolgált.
Hát nem mindig jött be ez sem, természetesen. Aki annyira akaratos, hogy mindenkivel szembefordul, annál ez is csak újabb feszültséget szült.
Esetek százát sorolhatnám fel, aminek fele talán, ha jól zárult. A lényeg, hogy ebben is csak irányelveket találhatunk a szakirodalomban, de mindenkire érvényes receptet, nem!
Ezért én inkább a környezetemben járok nyitott szemmel. Látom, hogy másik mit hogy csinálnak, milyen sikerrel. Aztán ránézek az én kis gyerekemre, és elképzelem, hogy rá hogyan hatnának ezek.
Ha gondolom, hogy hatásos lehet, megpróbálom.
Pár dolog, amit mindenképp be szeretnék tartani! Ne alázzam meg mások előtt. Ne álljak ki mellette foggal-körömmel, vesszek össze mindenkivel, amikor tudom, hogy valóban helytelenül viselkedett. Sok kicsi, előbb-utóbb visszaél ezzel, és anya védelme alatt folytatja az agresszív játékot.
Soha nem biztatom, ha őt éri sérelem, hogy adja vissza! Próbálok megoldásokat felkínálni.
Nekem nagy hibám a "prédikálás", amikor tovább ragozom a dolgot, mint kéne, felsorakoztatva eseteket a múltból, erősen figyelmeztetni a lehetséges következményekre...Erre nagyon próbálok figyelni, hogy ne tegyem, de azért sokszor beleszaladok.
A testi fenyítést, természetesen elutasítom, de egy popsira, vagy kézre legyintés, ha már végképp nem megy, vagy tényleg érzékeltetni kell a dolog súlyosságát, nem tartok elvetemült dolognak.
A másik, amivel nem értek egyet, hogy minél kevesebb tilalmat szabni az ilyen gyereknek. Aki folyton valami turpisságon, veszélyes dolgon töri a fejét, annak muszáj gátat szabni! Meg kel tanulni, hogy mi ami ártó lehet számára, és eleve tiltani kell, minthogy hagyni megtapasztalni, hogy valóban veszélyes. Emiatt sok vitám volt már, de azt gondolom, hogy a korlátok nélküli nevelés, azoknál alkalmazható tökéletesen, akik nem ebbe a csoportba tartoznak. Akik ösztönből,a példák követéséből, a mintából tudják határaikat.
Példák ezrei vannak a fejemben. Majd egyszer összeszedem, hiszen az újra átélésből és értékelésből is vonható le tapasztalat, amiből ugye, soha nem elég!!
