Csókolom, szia, jó napot....

Délelőtt, a meggymagozás közben, valahogy eszembe jutott egy jelenet a múltból, aztán szokás szerint, beindultak az agysejtjeim, gondolom tiltakozásul a monoton munka ellen:))) .  Jó messzire elkeveredtem.
Több szálon szaladgáló gondolataimat, megpróbálom összeszedni, ha nem megy, hagyom őket szanaszét!:))      (" Pofa be" c. film...)


Szerintem én igyekszem betartani a szabályokat, szinte minden helyzetben.Tisztelem a nálam idősebbeket, vagy bölcsebbeket.Tisztelem azokat, akiktől bármit tanulhatok az életről...Tisztelem, akik tanítanak, rendet tartanak, életeket mentenek. És tisztelem a szabályokat....már ami számomra is elfogadható , érthető! Mások szerint, ez megfelelési kényszer. Több éves beszélgetés a szakemberrel azt eredményezte, hogy pár dologban elismertem, hogy kényszeres, de sokhoz ragaszkodom. Ilyen pl. a köszönés.  Manapság, amikor kicsi gyerek azt mondja, hogy "jó napot", a hideg ráz! Nem azért, mert a koromat szeretném, ha tisztelné, hanem egyszerűen nem illik a szájába! Semmi alantast nem találok a "csókolomban". Amikor férjhez mentem, ott laktunk, ahol a nagymamámék régen, és ahol töltöttem a gyerekkoromat. A szomszéd néniket, bácsikat, pelenkás korom óta ismertem, tiszteltem.
Mikor férjem meghallotta, hogy "Csókolomot" köszönök, az akkor jó középkorú férfinak, nem értette. Megmagyaráztam! És azt is, hogy "Laci bácsi, Erzsike néni" a szívemben ott vannak, mint 1 éves koromban, a tisztelet lett nagyobb, ahogy kinyílt az értelmem, és nem vagyok hajlandó, a számomra távolságtartónak tűnő "jó napot"-ra cserélni a köszöntésüket! Most se tenném másként, és örülök, hogy gyerekeim is hasonló módon viselkednek!

Fontosnak tartom most is, hogy ha megyek a rám bízott kisgyerekkel, és találkozunk a lépcsőházban valakivel, akkor igenis figyelmeztetem a köszönésre, persze előbb példát mutatok! Amikor már olyan kort érnek el, hogy alkalmas, akkor csak egyszerűen, a felnőtteknek szóló "szia" után, egy szót mondok "csókolom". Nem kezdek prédikálni, hogy ezt így kell, vagy így szeretném, vagy ezentúl így köszönj...csak annyit mondok, ami szerintem helyes :"csókolom"!

Tudom, hogy nagyon sokan nem értenek ebben egyet velem, de nem is igen szándékozom vitatkozni. Tiszteletben tartom mások hozzáállását, és ha olyan babám lenne (eddig nem volt) akinek szülei nem így kívánnák, akkor alkalmazkodnék, és nem forszíroznám a gyereknél.

Amikor Szilvi iskolába került, még masszívan ellenállt ennek a dolognak. Nála a figyelemfelkeltés módjait már ecseteltem. Néha felvettem a kesztyűt, de amikor olyan volt a helyzet kitartottam az elvárásom mellett!
Az ő időnkénti lázadásai ellenére is, büszkén hallottam lakótársaim, vagy a környéken élők szájából, hogy milyen illedelmes gyerekek, hogy mindig köszönnek, hogy tisztelettel beszélnek!

Az iskolában a kezdeteknél a tanítók és én is eltekintettünk ettől a formaságtól, de amint megszokta a helyzetet, kezdtem figyelmeztetni megint. Sajnos, tényleg, sokszor direkt ellenszegülésből, "Szia Maya néni"-vel köszönt el! Ez olyan volt nála, mint mikor szándékosan anyának szólított, főleg társaságban, közösségben. Ezt is arra használta, hogy figyelmet kapjon...

Aztán ott a "kérem", "köszönöm"," légyszíves", "egészségedre", "jó étvágyat",
" köszönöm az ebédet" és sorolhatnám!  És kitartok amellett is,. hogy ez nem megfelelési kényszer nálam, hanem egyszerűen, hétköznapi szavak, amit én is akkor sajátítottam el, minden nehézség nélkül, mikor engem neveltek a szüleim.

Bazsi jól halad!!!:))

Ugyan úgy, ahogy az evésnél használom az evőeszközt, a szalvétát.  A zsíros kenyeret is, úgy eszem, társaságban, vagy egyedül, mintha rántott húst ennék. Persze, semmi túlzás, nem éttermi elvárások szerint, nyakkendősen, csak az alap dolgokhoz ragaszkodom!
Manapság gyakran találkozom ezek ellenkezőjével, de semmi új módszert nem fogadok be, ami jó érzésemmel ellenkezik.
Ilyen pl., amikor a kisgyerek, szaladgálva eszik, összeken mindent maga körül. Persze a megfelelő korban éri el azt, ahogy én szeretném, de vallom, hogy kezdetektől tanítani kell, míg egyszer csak természetessé válik, mint nálam.

Szerintem egy gyerek sem került pszichológushoz, mert megkérték, hogy az asztal fölött egyen, ne a ruhájába törölje a száját, és ne játsszon az étellel.

Ja! Az étel, főleg a kenyér tisztelete! Ezt is igyekszem tovább adni! A kenyérnél például, elmesélem, hogy milyen hosszú utat jár be, míg a tányérunkra kerül. Hogy tiszteljük az embereket, akik annyit dolgoznak érte.

Ez szörnyű???? Szerintem nem!

Attól viszont eltekintek, sőt az ellenkezőjét alkalmazom, hogy evés közben nem beszélünk. Persze teleszájjal nem! De nagyon sok dolog, az étkezőasztalnál kerül felszínre, jókat lehet beszélgetni közben. Ilyenkor szoktam a gyerekkoromról mesélni, amit minden gyerek szeret!:))) Szerintem érdekes nekik, hogy én sem voltam mindig ilyen bölcs, én is vétettem hibákat!  Elképzelik, hogy én is játszottam, és mit és hogyan....
Ezt tényleg mindenki szívesen hallgatja! Akkor olyan, mintha egy csapat lennénk valahogy, azonos gondolatokkal, történésekkel, akár "rosszaságokkal"....egyenrangúan és összetartozva!
Gyakran kérik, hogy egy már ismert történetet szeretnének ismét hallani..Ez nekem is jó érzés!

Nálam így ettek....

Mindig ülve eszünk...

És elfogyott a meggy!:)))