Misi-Szilvi..folytatás

Visszagondolva, nagyon sok hibát elkövettem, ami nagyon remélem, csak nekem okozott sebeket,( bár sajnos látszik, hogy nem!) de most is így cselekednék! Azóta jelentkeztek, szintén vietnámi szülők, de szó sem lehet róla, hogy még egyszer ilyet vállaljak!

Mire oviba kerültek, kialakulóban volt a természetük, és az is, hogy ki milyen szinten sérül az "anyahiánytól".
Én, ugyan kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy nincs anyahiányuk, mert ez egy olyan helyzet, mint egy normális családban, ahol kénytelenek a nagymama segítségét, akár ilyen szinten is igénybe venni. Én a nagyi szerepét töltöm be, és ez nem okozhat sérülést! Nagyon-nagyot tévedtem!!!

De most is azt mondom, hogy amit adtam, tettem, ha nem kapják meg, soha nem tárul fel előttük a világ!

Azt akartam, hogy mindenben részesüljenek, amiben társaik. Hogy ők is el tudják mesélni hétvégi élményeiket a társaiknak! Hogy ők is el tudják mondani , hogy hogy telt a napjuk, otthon valakinek! Hogy legyen, aki szeretettel várja a csoportajtóban őket! Hogy panaszkodhassanak, ha bánatuk van! Hogy szerethessenek, és szeretve legyenek!.....és ezt nem is kellett erőltetnem, hisz a kötődés már olyan szintű volt, hogy ölre mentem volna értük is, mint annak idején a saját gyerekeimért. Részei lettek az életemnek. Nagyon fontos és nagyon közeli részei!

Most is összeszorul a szívem, ha visszagondolok, hogy a Szilvi, egy időben, látványosan "anyának" szólított, mert hallotta, ahogy a gyerekek mondják az érkező anyukájuknak! Mindig elmondtam, hogy nem én vagyok az anya! Én a Vikinek és Robinak vagyok az anyukája. De dacosan folytatta.

Egyszer, egy anyák napi ünnepségre, amire mondtam az anyukának, hogy oda muszáj eljönnie, a második sorban, könnyes szemmel néztem a szereplést, és izgultam, hogy az együtt megtanult versbe bele ne süljön.
A műsor végén, a kis ajándékukkal, odamentek az anyukákhoz, puszi-puszi, és átadták nekik, Szilvi dacos arccal kikerülte az anyját, és hiába súgta az óvónő és én is, hogy nem ide, anyához, ő kijelentette, hogy nem! Adriennek! Anyukát nem túlzottan zavarta, nem is igen értette és érdekelte hogy minek gyűltünk össze, én viszont olyan zavartan tértem haza, hogy nem győztem kiheverni. Jól esett az "értékelés", de megint kétségbe vontam, hogy helyesen cselekszem-e?

Szóval, Szilvi egy eléggé akaratos, harsány, ugyanakkor simulékony, ragaszkodó (túlzottan) kislány lett. Valamilyen úton-módon, mindig elérte, hogy kizárólagos figyelmet kapjon, még ha az negatív volt is.
Az óvónők naponta panaszkodtak, és én ugyanúgy felzaklatva jöttem el, mint annak idején, amikor a fiammal voltak problémák a közösségben.
A baj az, így utólag, hogy arra hivatkozva, hogy nem tudnak beszélni a szülőkkel a nyelvi nehézség miatt, rám hárították a feladatot. Az idők során, az iskolában sem tudtam elérni, hogy az olyan problémát, ami szülőkre tartozik, velük beszéljék meg.
Voltak olyan megnyilvánulásai mind a két gyereknek, amibe nem mennék bele, de arra utaltak, hogy sok olyat látnak otthon, ami nem nekik való! Ezeket minden áron le akartam rázni magamról, de nem ment. Mindenki tudta, hogy ebben nincs szerepem, de senki nem vállalta fel a családdal való megbeszélést.

Én próbáltam a szülők felé jelezni, hogy bizonyos dolgokkal baj van, és az lehet, hogy otthon valami olyat látnak, amitől ez kialakult, de meg sem hallgattak. Azzal, hogy sokat dolgoznak, és én "tud segít", el volt hessegetve a dolog.

Később nevelési tanácsadóba, majd pszichológushoz hordtam őket, de azt is azért, mert a szülők, biztos, hogy nem vitték volna el! Nem is értették, meg nem is foglalkoztak vele.

Mindkét gyerek, időnként el kezdett dadogni, ami biztos, hogy valaminek a következménye volt. Gyakran tudtam is, hogy minek... Amikor tapasztaltam,hogy ezért otthon szájára ütnek, vagy kiabálnak vele...hiába szóltam, nem volt eredménye!

Gyakran voltak hurkák a gyerekeken, amit a "lekájjal" kaptak (a tollseprű). Elszörnyülködött, sajnálkozott mindenki, de nem történt semmi. Egyszer, már 4.-es volt a Szilvi, amikor hatalmas kék, lila verésnyomokkal ment iskolába. Mire én telefonáltam volna kétségbeesetten, addigra már tudták a tanárok, mert a kislány ezt is    felhasználta, hogy rá figyeljenek! Akkor behívták a szülőket, tolmáccsal, majd azok közölték, hogy Vietnámban ilyen szigorúan nevelik a gyerekeket.

Itt jegyzem meg, hogy mennyire ártalmas ez a nagy szabadság, és a tanárok tevékenységének korlátozása a nevelésben, mindig dühített. De így, ennyire testközelben, még inkább forrt a vérem, hogy sem családvédelem, sem gyerekvédelmi felügyelet, senki nem tud mit kezdeni, ha le van fogva a keze! És ez, csak egy eset a sok közül az országban.
Ezzel a bejegyzéssel, csak hergelem magam, így abbahagyom, és a legközelebbit, tudatosan szép dologról fogom írni!!