A gyerek és a zene

Nem vagyok zeneértő, csak simán,szeretem a jó zenét, mindenevő vagyok. Magamon tapasztaltam,hogy a komolyzene, különösebb ismeretek nélkül,gyakran megnyugtatott,háttér  " zajnak" kifejezetten élveztem.

Szakmámból adódóan, és mert otthonról nagyon sokat hoztam, sokat énekeltem, mondókáztam a bölcsis gyerekeimnek. Ha olyan fogékony csoportom volt, és kimerülni látszott a repertoárom, akkor még az aktuális slágerek is bekerültek.Ahogy fejlődött a technikai lehetőség, bevontam a CD lehetőségét. Ha asztali játékot játszottunk, a háttérben szóló halk zene, lelassította az izgő-mozgó kicsiket is. Alvásnál, szintén egy halk hegedűszó, segített álomba ringatni a kicsiket.
Saját gyerekeimnek is születésüktől énekeltem, aztán márt együtt énekelgettünk, szinte minden műfajban. Gyerek zene, népdal, magyar nóta, katonadal....
.Egy tangóharmonikája volt a férjemnek, amin  az alaphangokat meg tudtam találni, és Forrai Katalin könyve alapján, jókat énekeltünk, már "zenei" kísérettel!
. Fiam, mivel örökmozgó volt, a sportot tartottam megfelelő lekötésnek.Lányom, először furulyázni akart, aztán megunta, majd zongora igen rövid ideig,,,,és itt abba is hagytuk a hangszeren való tanulást.
Azért a zenét, közelben tartottam. Jártunk koncertekre, gyerek,-kakaó,.népzene...a gyakori együtt éneklés, ünnepeken, vagy csak úgy! Aztán fiam autodidakta módon, gitározni kezdett, amatőr szinten. Ekkor, már még hangulatosabbak lettek az együtt zenélések.

Amikor a vietnámi gyerekek iskolájában mód adódott zenetanulásra, és nekik is volt kedvük, a Szilvi hegedülni kezdett, Misi, kicsit később klarinétozni. Sokat gyakoroltunk, elmentem minden próbára, koncertre, vizsgára....
Amikor vizsgára készültek, összehívtam a családot, szomszédokat, és "próba" fellépést tartottunk. Szerencsére, mindkettőnek jól ment, adott sok sikerélményt. Ünnepekkor már ők zenéltek, mi énekeltünk! Nagyon kellemes volt.
Voltunk házi koncerten, a zeneiskola gyerekkoncertjein, eljutottunk a Zeneakadémiára a  tanárnő vizsgakoncertjére stb,
Ami rettenetesen ledöbbentett, és megváltoztatta nézetemet az izgága gyerek "lekötési" lehetőségeiről, hogy a sport, amire az ember elsőre gondol, hogy levezesse a gyerek felesleges energiáját, nagyon jó, de a zene, a hangszer tisztelete, a figyelem, amit megkövetel a zenetanulás, talán még alkalmasabb.
Amikor 30 éves fiam, aki , mint írtam, örökmozgó volt, és mindenféle sporttal próbálkoztam vele, felnőttként nekem szegezte a kérdést, hogy őt miért nem taníttattam zenére!?  És valóban, bármilyen hangszert a kezébe vett, pár hangot, dallamfoszlányt, mindjárt képes volt eltalálni,és látszott, hogy élvezi.
 Szilvi, aki szintén sajtkukac volt, a zeneakadémián, a 4 komoly darabból álló koncertet, tátott szájjal nézte. Egy másik alkalommal pedig, részletesen elmesélte, hogy melyik zenésznél, mit figyelt meg!

Sajnos, ahogy elvették őket tőlem, a zene abbamaradt. Gyakran sírtam, amikor meghallottam az utolsó vizsgadarabjukat valahol, amivel le is nyűgözték társaikat és a zsűrit is mert előttem láttam, szinte minden percét a gyakorlás, néha keserves pillanatait, majd szinte éreztem a gyomromban a szorongást, amit a vizsga alatt éreztem, hogy nehogy belesüljön!

Életem nagyon szép élményeit kaptam tőlük, és nagyon sok bánatot, hogy hiába való volt a munka mindhármunknak!

Sok-sok gyereklemez gyűjteményem van, minden korosztálynak, és a rám bízott gyerekek, ahogy megérkeznek, már veszik is elő, hogy tegyük be. Az alvásnál pedig, a komolyzene, amit nálam már megszoktak!