A vietnami gyerekek történetét valahol elvesztettem! Most újból nekilátok a mesének....
A bölcsődénk környékén, nyílt egy piac, ahol zömmel kínai és vietnami árusok bérelték az asztalokat. A közelben igyekeztek lakást is szerezni, így a gyerekeik a környék intézményeibe jártak. Így nálunk is.
Az én csoportomban (1997) az első kisfiú Misi volt. Igen félénk, riadt kisgyerek volt. Aránylag könnyen beszokott, sőt úgy, mint akinek mindegy hol van, csak békén hagyják.
A gyerekek mindjárt felfigyelnek a sebezhetőbbre, már ebben a korban is. Így figyelni kellett nagyon, hogy ha kell megvédhessük.
Hamarosan, azzal a kéréssel fordult hozzánk az apuka, hogy nem tudnánk-e elvállalni, hogy délutánonként haza vigyük a kicsit,mert ő dolgozik, a felesége pedig hamarosan szül. Előtte, már megtudtam, hogy Misit, Vietnamba akarja küldeni az anyuka, hogy könnyebb legyen a kisbabával. Már ez megrázott teljesen Elképzeltem ezt a riadt kisfiút, ahogy idegen helyre kerül, a minimálisan biztonságos kis környezetéből.
Végül elvállaltam, hogy hazahordom, amúgy is egyfelé laktunk.
Megszületett a kisbaba, Szilvike.
Mi Misivel, minden nap, szépen, beszélgetve hazasétáltunk. Jó alkalomnak látszott, hogy egy kicsit foglalkozzam "csak" vele. Beszélni nem akart még, így útközben sokat meséltem, hogy mit látunk. Járműveket, növényeket, embereket, üzleteket....Ő csak szorította a kezem, és ballagott mellettem.
Mikor hazaértünk, az anyuka berántotta az ajtón, majd számomra érthetetlen mondatokat zúdított felénk, de a hangsúlyból kivettem, hogy valamit megint nem jól csináltunk! Lelépett a lábtörlőről, piszkos lett a ruhája, vagy én nem adtam rá mindent, vagy jól. Hiába próbáltam, pár szóval elmondani, mutogatni, hogy mi történt napközben a gyerekkel,teljes érdektelenséggel találtam magam szemben. Nem erőltettem tovább.
A kicsi lány gyönyörű baba volt. Úgy tűnt, mindent meg is tesz az anyukája, hogy szépen fejlődjön. Később jöttem rá, hogy a tisztaság és etetés terén így is volt, de itt be is fejeződött a törődés.
Amikor Szilvi másfél éves lett (14 hó), ő is bölcsibe került, Misi pedig óvódás lett.
Ott is nehéz volt a beszokás, de ismertem is az óvónőket, így megengedték, hogy nagyon fokozatosan engedjem el a kezét.Nem akartam, hogy jobban sérüljön, vagy elveszítse azt a biztonságérzetét, amit mellettem , lassan , de elért.
Picit talán felszabadultabb volt már, de beszélni nem beszélt, és inkább csak magában játszott.
Szilvi, annál harsányabban fejezte ki érzelmeit. Nagyon nehezen akarta a bölcsit és minket elfogadni, Innentől kezdve, mindkét gyereket én vittem haza, sőt, pár hét után, megkértek, hogy hétvégeken is vigyázzak rájuk. Nagyon szívesen vállaltam, mert addigra igen ragaszkodtunk már egymáshoz. Az ígért pénz, nagyon jól jött, csak később derült ki, hogy mire a napi 3 étkezést előállítottam, nem sok maradt.
Kiságyat szereztem Szilvinek, mert ő még ott volt biztonságban.
És szép lassan kialakult az életünk. Az én gyerekeim, már élték a saját életüket, hol nálam, hol máshol, így igazából, hármasban éltük napjainkat. Ahogy telt az idő, a család részei lettek, kölcsönösen elfogadták, megszerették egymást, szűk kis családunk részeivé váltak.
Így már a hét minden napján együtt voltunk. Rá kellett döbbennem, hogy ez a feladat, felülmúlja a bébiszitteri tevékenységet. Ha folyton velem vannak, nekem a feladatom, hogy feltárjam a világot előttük. Hamarosan rájöttem, hogy nem ültek még buszon, villamoson, nem voltak közértben, áruházban, játszótéren (bár Misit vittem néha, mert nem mehettünk haza 6.ig!).Meg akartam mutatni, milyen, amikor családban él valaki, hogy vannak lehetőségek, de korlátok is, hogy vannak ünnepek, de nehezebb napok is, hogy vannak otthoni teendők, amiket el kell végezni...és mindent, amire akkor döbbentem rá, hogy egy családban ösztönösen adódnak.
Alakítottam játéksarkot, előszedtem a gyerekeim mesekönyveit, beszereztem a barátok köréből játékokat.
Idővel, minden gördülékeny lett, mint egy igazi családban. A közös étkezésektől kezdve. annak megoldásáig, hogy nekem takarítani, főzni, bevásárolni kell, és ahhoz nekik is alkalmazkodni kell, mint más családokban.
Hét végekre programokat szerveztem, amivel tágítani próbáltam a világot. Mindent láttak, amit egy átlag család gyerekei. Jártunk kirándulni, színházba, múzeumba, könyvtárba....
Ha betegek voltak, intéztem az orvost, ha kértek az óvodába valamit beszereztem. Elmentem az ovódai rendezvényekre. A szőülők egyre jobban le is tették a feladatokat, mert látták, hogy majd intézem. A végén, már annyira természetes volt, hogy egész rossz néven vették, ha valami kérést rájuk próbáltam pakolni! Arról rég lemondtam, hogy elmeséljem, mi történt velük, hiszen amikor jöttek értük, behajították az autóba, és én a lehúzott ablak mellett futottam, hogy pár szót elmondhassak róluk."Jó, jó, holnap tessék jönni" volta válasz, és elhúztak. Az óvónőkkel én tartottam a kapcsolatot, nekem mondták, ha probléma volt velük. Misit nevelési tanácsadóba kellett vinni, mert visszahúzódó, gyakran elmerengő magatartása, beszédének lassú fejlődése, kérdésessé tette, hogy márciusi születése ellenére, menjen-e iskolába.. Ha betegek voltak, szabadságot vettem ki, hogy megkapjanak mindent a gyógyuláshoz. Apuka, még időnként próbálta, hogy felesége maradjon otthon olyankor, de ő bőszen tiltakozott ellene.
A legmegdöbbentőbb, és ettől nem is kell többet mondanom, hogy a gyerekek, főleg Misi, csak pár szót tudtak az anyanyelvükön, azokat az utasításokat, amit napi szinten elhangzottak. Milyen dolog, ha az anyuka nem beszél annyit a gyerekéhez, hogy ne tanuljon meg olyan nyelven beszélni, hogy kommunikálni tudjanak.
A környezetem gyakran ostorozott, hogy nem az én gyerekeim, ne boruljak ki ha probléma van a gyerekkel, ne vegyem át az anya szerepét, mert mindhárman sérülni fogunk. De nem ment másképp! Olyan közel kerültünk egymáshoz, olyan szoros lett a kapcsolatunk, hogy pl. Szilvi, ha valami baja volt az oviban nem az anyjáért, hanem értem sírt. A lehető legkorábban mentem értük, ahogy munkám engedte, hogy többet lehessünk együtt, és ne érezzék, hogy értük nem siet senki.
Elértük, hogy heves tiltakozást váltott ki, ha otthon kellett, nagy ritkán maradniuk, De ezt nem én kreáltam. Nekem kellett pótolnom azokat, amit otthon nem kaptak meg. Rengeteg olyan program volt, ahova lányomat is be kellett vonni, mert egyedül kevés voltam. Szó nélkül segített, szerette is a gyerekeket, de féltett a kötődéstől, és a majdani elválástól.
Folytatom......
